Ritkaságszámba megy az ember életében, ha lát egy olyan filmet, ami egyszerűen nem hajlandó kimenni a  fejéből, és legszívesebben folyamatosan erről beszélne, mert annyira nem hagyja nyugodni. Számomra ilyen film volt a Whiplash, és sokan egyetértenek velem, mert ez a mozi a kritikusok és a közönség körében is nagy sikert aratott, többek között három Oscar-díjat tudhat magáénak, véleményem szerint nem ok nélkül.

A történet főszereplője Andrew (Miles Teller), akinek nagy álma van: ő szeretne a világ legjobb jazzdobosa lenni. Jól is halad az útján, mert már fiatalon sikerül bejutnia a rangos Shaffer konzervatóriumba, ahol felfigyel rá a rendkívül sikeres karmester, Terence Fletcher (J. K. Simmons), aki beveszi a zenekarába. Az örömöt azonban hamarosan keserűség váltja fel, Fletcher módszerei ugyanis brutálisak, semmitől sem riad vissza azért, hogy kisajtolja a tanítványaiból az áhított tökéletességet. Andrew viszont úgy dönt, felveszi a kesztyűt és emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy bebizonyítsa: megvan benne az a nagyság, amit mindketten keresnek.

„Akad, aki érti mit jelent, hogy az a húr csak megfeszülve zeng.”

Ez az Ákos-dalszöveg jutott eszembe a film kapcsán, amit én momentán a Whiplash tehetséggel szembeni hozzáállására vonatkoztatok. Szakemberek már régóta tudják, hogy a tehetség mint olyan, nem csupán az adottságból, hanem bizony-bizony a megfeszített kemény munkából áll. Mégis, az utóbbi évekig nem igazán volt ez reprezentálva a filmekben, az amerikai álommal sokkal kompatibilisebb zsenimítoszt viszont annál többször láthattunk, elég csak a sportfilmek nagy részére vagy a híres tudósok életrajzi filmjeire gondolnunk. Viszont a zenében ezt nagyon nyilvánvalóan nem lehet megkerülni, születhet valaki akármilyen tehetséggel, ha nem szánja rá az életét és nem hajtja magát folyamatosan, akkor nem lesz kiemelkedő. Ezért működik jól a témaválasztás, még ha amúgy a zenészek szempontjából talán nem annyira korrekt a film... még én is érzem, hogy kilóg a lóláb, főleg egy zenekarban nem lehetne ennyire két ember párharcára szűkíteni a konfliktust. Mégsem tud ez zavarni, mert ez a film nem a zenéről akar szólni.

A film kizárólag egy dologról szól: a megszállottságról. Andrew szeret a meg nem értett művészi zseni szerepében tetszelegni a családjában, ahol a meg nem értettség tényleg fennáll, így hát motivációja van bőven, hogy a zseniségét is bizonyítsa egyszer és mindenkorra. Ezért kerül olyan könnyedén Fletcher befolyása alá, akinek meggyőződése, hogy csak extrém fizikai és érzelmi igénybevétel esetén mutatkozhat meg a nagy művész valakiben. A cél érdekében beleteszi hát Andrew személyiségét a darálóba, hogy meglássa, mi sül ki belőle. A fiú pedig jól állja a sarat: ugyan szó szerint folyik a véres verejték a dobszerkón, de fejlődik, veszi az akadályokat. Csakhogy ennek egyre nagyobb ára van: először csak a kapcsolatait építi le, aztán apránként kezdi egyre jobban elveszíteni a realitás talaját, gondolkodás nélkül veszélyezteti az érzelmi, majd a fizikai biztonságát is. A kapcsolata Fletcherrel nyilvánvalóan abuzív, még ha csak a szó verbális értelmében is, mégsem bír szabadulni a bűvköréből, mert pontosan tudja: ha a karmestert nem győzi meg a tehetségéről, akkor vesztett, akkor pedig minden eddigi áldozat értelmetlen.

Mindezt a film kiválóan jeleníti meg. A színészi játék kifogástalan, Milles Tellerért eddig én nem voltam oda, de most már vonakodva elismerem, hogy talán okkal áradoznak róla annyit a kritikusok, tényleg lehet benne valami, J. K. Simmons pedig uralja a filmet a küldetéstudatból terrorizáló mentor szerepében. A film amúgy is nyomasztó tematikáját sikerült jól kiemelni a zeneiskola sötét, szűk, zárt tereivel és a zene lüktetésével. Nem véletlenül kapta az egyik Oscart a film a legjobb hangvágásért, amikor a próbákat látjuk, tényleg olyan, mintha mellettünk játszanának. A cím is egyébként egy rendkívül okos választás: nem elég, hogy ez az egyik eljátszott darab címe, de még a cselekmény egy mozzanatára is utal.

És így érünk el a film tetőpontjához, az utolsó tíz percéhez, ami egyetlen kényelmetlenül hosszú dobszóló, és a maga nemében tejesen zseniális, hogy mennyi érzelmet és ellentmondásos gondolatot szül. Egyrészt elégedettséget, sőt, akár boldogságot is érezhetünk, mert Andrew bizonyos szempontból célt ért, és nyilván Fletcher is baromira meg van elégedve magával. Ugyanakkor tudjuk, hogy ennek milyen ára volt, és ezért inkább idegtépő volt nézni, hogy ez a siker, ez a boldogság könnyen lehet nagyon-nagyon átmeneti. És Andrew apukájának a reakcióját is meg lehet érteni, aki, bár szerette a fiát, de sosem értette igazán, és ez ebben a nagy pillanatban csak még nyilvánvalóbb, amikor a sikere csúcsán úgy néz rá, mint aki valami elborzasztó dolgot lát éppen. A film vége elég nyitott, nem ad fogódzókat azzal kapcsolatban, hogyan kéne értelmeznünk ezt a felemelő és tragikus utolsó tíz percet, teljesen a nézőre hagyja, hogy mit kezd vele, és talán ez az az ok, ami miatt leginkább emlékezetes marad a film.

Ez a nyitottság ugyanis teret hagy a gondolkodásra, és ettől nagyon erősen önreflexióra késztet a Whiplash: a végén számomra sokkal többet megmutatott a saját érzéseimről a szituációval kapcsolatban, mint a karakterekéről. Az interneten dúló parázs viták arra engednek következtetni, hogy más is így volt ezzel: szemmel láthatóan mindenki nagyon másképp látta a filmet, attól függően, hogy milyen mentorkapcsolatai voltak az élete során, és mivel ezzel kapcsolatban nagyjából mindenkinek van tapasztalata az életében, véleménye is akad mindenkinek. Volt olyan is, aki szerint kizárólag ezzel a mentalitással lehet kiválóságot elérni, amivel Fletcher dolgozik, mások szerint börtönbe kéne érte csukni, eléggé szórtak az álláspontok.

Mindenesetre ez a film, bár kis hazánkban a mozikban is alig játszották, bőven megérdemli a figyelmet, és talán különösen a mi korosztályunknak releváns, nekünk nyújthatja a legnagyobb élményt.

Szili Petra