Időről időre érzem a kétségbeesést az irodalom sorsa felett, és földhöz vág teljesen, amikor például az irodalomtanítás egyetlen funkciójaként az érzékenyedést nevezik meg. Ezzel egyidőben pedig a Légy jó mindhaláligot meg az Egri csillagokat egyszerűen a sarokba utasítják mint a tinédzsereket úgysem érdeklő, egyedül a műveltség avult fogalomkörébe sorolható papírhegyeket. Mindezek ellenére azt azonban már felismerem, hogy a mit olvasni kérdéskörénél sokkal fontosabb az egyáltalán valamit olvasni kérdése.

Tinédzserként ezt például nem láttam be, semmi megértés nem volt bennem azok iránt, akik gyenge minőségű Romana-füzetekkel vagy A kard és a szív című scifi-utánzatokkal töltötték az idejüket. (Ha egy fiú – akkori gondolkodásom szerint – silány könyveket olvasott, az ismerkedési folyamatnak azonnal vége szakadt.) De ma már tiszta öröm van bennem mindig, ha valakit olvasni látok. És minden alkalommal meg is nézem, ki mit olvas, a buszon, a villamoson, a vonaton, sétálás közben – illemszabályok ide vagy oda, felteszem a szemüveget, ha épp nincs rajtam, és elolvasom a könyv címét (ha nem e-könyvet olvas az illető, mert akkor esélyem sincs).

Általánosan azt gondolom – nagyon erős saját benyomásokból következően –, hogy az olvasással olyasmivel egészül ki az életünk, az olvasás olyan másik világokat adhat (bocsánat a közhelyért, erős érzelmi hatásra közhelyek tolulnak fel az emberből – ez meg egy újabb közhely), amelyek itt, ma, a huszonegyedik században, a jelen társadalmi követelmények súlya alatt többnyire nem megvalósíthatók. Hiába képzelem el, hogy holnaptól itt hagyom az egészet, bevarrom a kabátom belsejébe a maradék pénzem, megyek Ferihegyre, onnan megyek Amerikába, a múltat felszámolva és mindenféle jövőbeli terv nélkül, vízum nélkül, kinti állás nélkül, már a reptéren belebuknék a szép ábrándozásba, s aztán Amerikában néhány nap alatt megfagynék az utcán, vagy éhen halnék és szomjan, mert a kabátomat az első chicagói banda lerángatná rólam, a belevarrt pénzemmel együtt – de azért egy cél nélküli, szabad amerikai életről mint lehetséges sajátomról olvashatok Krasznahorkai László Háború és háború című könyvében.

Azt most már szentül hiszem, hogy az olvasói motivációk között nincs olyan nagy különbség – ugyanazért olvasom én Krasznahorkait, mint más Kelemen Annát –, valamivel ki akarom egészíteni az ettől eddig terjedő életemet, egy olyan világgal, amely nem velem történik, de valamennyi ideig el tudom képzelni, hogy mégis.

Azzal együtt, hogy már mindenféle olvasásban levő könyv látványának is örülök, támogatok minden marketingötletet és kezdeményezést, ami az olvasásnépszerűsítés ügyét szolgálja. Nincs az a könyv megjelenése körüli flashmob, vagy körtánc, moly.hu-s értékelés, olvasói blog vagy olvasásfesztivál, amely felé ne fordulnék elismerőleg.

Hiszem, hogy szükség van ezekre az akciókra, mert a könyv, az nem úgy van, mint a tévé, hogy minden lakás központi helyén vagy akár minden helyiségében nagyon látványosan jelen van, ezáltal automatizmus veszi körül, megszokott, hogy az emberek evés-ivás közben, munkából hazatérés után belökik, és nézik rajta az éppen divatos, amerikai mintájú valóságshow-kat. A könyv az megbújik, a korábban olvasottak unatkozva hevernek a polcokon, az új beszerzéséhez meg el kell menni a könyvesboltba, vagy legalább felmenni az amazon.com-ra vagy a torrentre – igen, a digitálisan olvashatóság lehetőségéért is nagyon hálás vagyok.

A tévé meg általában a film egyébként nem ördögtől való dolog, nem is szeretném beállítani annak (bár tévét nem nézek, de ez megint inkább ízlés kérdése), pláne mert bizonyos szempontból, tudtán kívül ugyan, de szolgálhatja az olvasás ügyét. A könyvtrailerek műfaját pár éve például forradalmi ötletnek találtam – mert lehet, hogy tényleg sokkal könnyebb az automatikusan használt (filmes) csatornán keresztül olvasásra szólítani az embereket, mint ilyen-olyan hosszú cikkel. A trailerekből egyébként már sokfélét lehet találni a youtube-on is: valamelyikben jobban dominál az írott anyag szövege, valamelyik olyan erősen filmes, hogy az ember szinte meg szeretné nézni, van, ami néhány címszóval, erős vizualitással és effektekkel, 1 percben buzdít egy adott könyv megvásárlására.

Valamennyire ezekhez kapcsolódik, és mégsem, hogy már olyan műfaj is van (illetve egyedi kezdeményezés, amelyből műfaj is lehet), amikor a szerző (jelen esetben Szabó Tibor Benjámin, az EPIC 1. Az első küldetés című új kamaszregény szerzője) videoblogot készít a könyvéhez, elárul belőle kulisszatitkokat, megmutatja, hogy a regény fiktív helyszíne valójában hol játszódik. A könyvhöz készült vlog mint forradalmi új műfaj itt megtekinthető.

És hogy még mi minden lehet a virtuális világból is merítkezve, ami támogatja az olvasás ügyét, azt kíváncsian várom és támogatom, nyilván vannak anyagi korlátok is, de nincs az a populáris ötlet, számítógépes lövöldözős játék vagy bármi, amit elvben helytelenítenék a nemes cél érdekében. Meg kell szólítani az embereket, hogy olvassanak, és bármit olvasnak, az jó.

Ui.: Jelen bejegyzés valamennyire Kutus Bencével való társalgásból alakult, így biztatom őt is, de mást is, hogy szálljon vitába velem!