Erre a kérdésre keresi a választ Janne Teller nagy port kavart ifjúsági regénye, a Semmi, amit Dániában először betiltottak, majd néhány évre rá kötelező olvasmánnyá nyilvánították. A könyv ezután végigsöpört Európán, számos irodalmi díjjal gazdagította a szerzőt, majd 2011-ben hazánkban is megjelent.

A regény egy dán kisváros általános iskolás végzős osztályáról szól. Mindenkinek zajlik az élete a saját medrében, egészen addig, amíg az iskolaév első napjainak egyikén Pierre Anthon feláll, és közli, hogy az életben semminek nincs semmi értelme, ezért aztán nem is érdemes csinálni semmit. Elvéhez híven felül egy fa tetejére és nem is csinál semmit, leszámítva, hogy az osztálytársainak olyan dolgokat kiabál, amikkel elbizonytalanítja őket. Mi van akkor, ha Pierre-nek van igaza? De nem akarnak igazat adni neki, ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják: vannak fontos dolgok az életben. Mindenkinek be kell adnia valamit a Fontos Dolgok Halmába, amivel majd jól megmutatják Pierre Anthonnak. Valahol azonban útközben a dolog nagyon csúnyán elszabadul, és a gyerekek olyan leckével jönnek ki a kalandból, amit egész életükben magukkal visznek.

Ezt a regényt mindenhol A legyek urához hasonlítják, és úgy érzem, viszonylag jogosan, mert meglehetősen hasonló a nézőpontjuk: a gyermeki kegyetlenség. Utólag már arra emlékszünk, hogy milyen klassz volt fiatalnak lenni, meg a gyerekek milyen aranyosak, de az a szomorú igazság, hogy az emberpalánták, akikben a társadalmi normák iránti tisztelet még kevésbé szilárd, mint a felnőttekben, borzalmasan gonoszak is tudnak lenni. Ilyen leplezetlen valójában ezt nagyon kevés író meri felvállalni. De míg a nagy elődben tisztán a társadalomból való kiszakadást és az ennek nyomán felszabaduló majdhogynem vadállati brutalitást ábrázolja a regény, a Semmi esetében ez csak eszköz. Épp ezért nem érzem túlságosan közel állónak a másik regényhez, sőt, az a benyomásom, hogy kis szerencsével meg ügyes marketinggel ez a könyv túl is tehet A legyek urán a jövő generációi körében, mert kétségtelenül nagyobb ívű és egyetemesebb a problémafelvetése.

A regény arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az élet értelme? Illetve, hogy van-e neki egyáltalán? Pierre Anthon felveti a tézist: az életnek nincs semmi értelme. A többi gyerek fejében pedig megragad ez a gondolat, mert annyira szokatlan... eddig az egész világ azt mondta neki, hogy amit tesznek, az fontos, mert a tanulás kell ahhoz, hogy munkájuk legyen, a munka kell ahhoz, hogy pénzük legyen, és így tovább. Ez az első alkalom, hogy kételkedni kezdenek ebben a világrendben. Azt hiszem, mind elmondhatjuk, néha magunk is megkérdőjelezzük ezeket a dolgokat, de mégis megdöbbentett az a hevesség, amivel sokan állították az interneten, hogy Pierre Anthonnak igaza van, a többiek meg gyerekes hülyék, mert az életnek tényleg szemernyi értelme sincsen. Kérdem én, miért akar valaki ezzel a meggyőződéssel élni egyáltalán? A könyv szereplői is így vannak vele, egyszerűen nem hajlandóak beletörődni, hogy a végén Pierre Anthonnak legyen igaza, ezért aztán bármit megtesznek érte, hogy bebizonyítsák a tévedését.

A Fontos Dolgok Halmának kiépülése nagyon érdekes. Mindig a közösségből valaki nevez meg egy embert és hogy mi az a dolog, amit be kell szolgáltatnia a halomban. Az áldozatot minél hamarabb meg kell hozni, és ezután a veszteséget elszenvedett gyerek jelöli a következő beszolgáltatót. Mint ahogy arra számítani lehet, ahogy a sértettség légköre egyre erősödik az osztályban, úgy egyre jobban eldurvulnak a kijelölt tárgyak is. Az elején még egyszerű tulajdonoktól kell csak megválniuk, az utolsóknak viszont már olyan dolgokat kell beszolgáltatni, amik az egész életüket megváltoztatják. És a végén senki sem marad törés nélkül.

Sokáig gondolkodtam azon, mi volt az értelme annak, hogy az elbeszélőnk, Agnes, viszonylag korán sorra került a beszolgáltatásban, és így csak a zöld szandálját kell feladnia, ami, valljuk be, elég jellegtelen áldozat a többiekhez képest. De aztán rájöttem, hogy ez szándékos az írónő részéről, és igazából a többi karakter se nagyon összetett, mindenkit lehetne egy-két szóval definiálni (vakbuzgó vallásos, apuci kedvence stréber, gitározó menőcsávó). Talán Sophie képez egyedül kivételt ez alól, az ő jelleme arra kell, hogy előremozdítsa a cselekményt. A többi karakter csak sablon, egyszerű tükör. Mindenki csak azért van a történetben, hogy egy-egy lehetséges értéket szemléltessen (például: család, vallás, egyéniség, hazaszeretet), a főszereplő pedig szándékoltan ilyen jellegtelen. Teller azt várja tőlünk, hogy magunkat lássuk ezekbe az elnagyoltan felvázolt kiskamaszokba, hogy ne elégedjünk meg az ő válaszaikkal a regény kérdéseire, keressünk sajátokat.

Én már a regény elejétől úgy éreztem kicsit, hogy a gyerekek kezdeményezése hibás egy kicsit. Nem csak a kegyetlensége miatt, hanem mert ezek csak tárgyak. És bár a tárgyak túlmutatnak önmagukon, amennyiben jelképeznek valamit, illetve amilyen következményeket el kell szenvedniük miattuk, hanem attól még a tárgyak mégsem azonosak az értékekkel, amit jelképeznek. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ami igazán az élet értelmét jelenti számodra, azt nem tudod csak így feladni. Odateheted a halomra a zászlót, de a hazaszeretetedet soha, odadobhatod az örökbefogadási papírjaidat, de annak a fontosságát, hogy te ahhoz a családhoz tartozol, nem tudod odaadni. Ezért nem is csoda, hogy Sophie beleroppant abba, ami történt vele: neki nem egy jelképet, neki magát az értéket is be kellett szolgáltatnia

Mindenesetre, bár sokszor úgy érezték ezek a gyerekek, hogy veszítettek (és bizonyos szempontból veszítettek is, hiszen az emberségüket jócskán feladták), végül bebizonyították, hogy az életben vannak dolgok, amik számítanak. És az élet értelmének nem az a lényege, hogy neked éppen MI. Hanem az, hogy LEGYEN.

És más életének értelmével játszani, megpróbálni azt elvenni tőle nem csak felelőtlenség, hanem kegyetlenség is.

Nem igaz, Pierre Anthon?