Jogok és kötelezettségek. Azt hiszem, egy normális demokráciában ezek az alapjai a társadalomnak. Az, hogy mindeki tudja, mik a jogai és hogy mik a kötelezettségei.

2012-ben töltöttem először hosszabb időt Németországban. A göttingeni Georg-August Universität vendéghallgatójaként engem is megilletett az a jog, hogy az egyetemi diákigazolványommal ingyenesen használjam Niedersachsen (Alsó-Szászország) területén a személyvonatokat (IC, Eurocity nem játszott). Mivel Németországnak ez a tartománya mintegy fél magyarországnyi területen fekszik és mivel olyan városok találhatóak benne, mint Hannover, Bréma vagy Hamburg, elég gyakran utazgattunk az egyetemen megismert soknemzetiségű baráti társaságommal.

Néhány más kelet- illetve kelet-közép-európai (lengyel, cseh, szlovák, bolgár) barátommal együtt, én is hamar figyelmes lettem valamire az utazások során. Egészen egyszerű, hétköznapi dolog volt: a kalauzok mindig mosolyogtak, kedvesek és közvetlenek voltak. Egyszer, amikor Brémába utaztunk egy novemberi hétvégén, épp focimeccs lehetett a városban, mert Hannoverben egy nagyobb csoport, kevéssé szomjas focidrukker szállt fel a vonatra. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, hangoskodtak, énekeltek, beszólogattak az arra járóknak. Már önmagában az is meglepő volt, hogy az ellenőr rendkívül nyugodtan, sőt udvariasan utasította őket helyre, az viszont már már szürreálisan hatott számunkra (kelet-európaiak számára), hogy az illuminált társaság moderálta is magát. Aztán mikor később Nyugat-Európából Göttingenbe szakadt hallgatótársainkkal is megosztottuk a német jegyellenőrök kedvessége fölött érzett megrökönyödésünket, még jobban elcsodálkoztunk. Ők egyáltalán nem értették, hogy miért is fura ez számunkra...

Történetem fonala most ért ahhoz a tulajdonképpeni kiindulóponthoz, vagy ha úgy tetszik revelatív élményhez, aminek hatására ez a régi, talán önmagában nem is olyan érdekes történet az eszembe jutott. Úgy fél órája történt az eset a szegedi vonatállomáson. A pesti IC-n ültem az indulásra várva, és altajisztika szakos államvizsgámra készülvén épp szügyig gázoltam a török-mongol nyelvviszony különböző aspektusaiban. Elmélyült tanulmányaimból egy érces női hang kiáltásai riasztottak fel a vonat elindulása előtti másodpercekben:

-          Az ajtót majd én fogom becsukni?!!!?

Bamm!!! Csattant a fent említett nyílászáró. De felocsúdni sem jutott időm, mert jött a következő ellentmondást nem tűrő, zengzetes hangcsapás:

-          Szálljál már fel, bazdmeg!!!

Válaszra nem is volt idő, mert a forgalmista asszonyság (mint kikövetkeztettem, ő volt az érces hang gazdája), már bele is fújt a sípjába, lendítette a zöld jelzést és a napon szaunává avanzsált MÁV-vagonok lassan megkezdték Pestig tartó, két és egynegyed órás zötykölődésüket.

A legfurcsább nem is az volt, amit a Magyar Állami Vasutak alkalmazottja művelt, hanem ahogy utastárasaim reagáltak rá, vagyis ahogy nem. Senki még csak fel sem kapta a fejét, mindenki zavartalanul olvasott vagy számítógépezett tovább. És akkor én úgy döntöttem, hogy ezt leírom...

Azóta már Kiskunfélegyházát is elhagytuk és én még írás közben is jó párszor átrágtam magam ezen a dolgon. Mert a dolog egyik fele világos, hogy a forgalmista asszony egy paraszt, akinek még növényekkel se biztos, hogy szabadna foglalkozni, nemhogy emberekkel. Az is egyértelmű, hogy a világ boldogabbik felén levő országokban, nem ezért, de ennek a tizedéért is azonnal kirúgnák. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ő egy szolgáltató alkalmazottja, aki szolgáltatást nyújt, amikor elindítja a vonatot. A nyájas fogyasztó, jelen esetben az utas, pedig a jegy (a magyarországi fizetésekez képest meglehetősen drága) árának kifizetésével megvásárolta az ő szolgáltatását. És ebben az árban benne van az ő mosolygása, kedvessége és segítőkészsége is. Pont.

Erről ennyit, eddig minden tiszta és világos. Az igazán félelmetes nem ez a része a dolognak. Sokkal inkább az, hogy mi, kelet-európaiak (régebben kelet-közép-európait mondtam mindig, de az elmúlt években rájöttem, hogy bizonyos kérdésekben inkább kelethez kell sorolnom magunkat) nemhogy hagyjuk ezeket az alkalmazottakat így viselkedni, de még természetesnek is tartjuk viselkedésüket. Így szocializálódtunk, hogy ez a normális. Hogy ő ordibálhat velünk, mi meg hallgatunk, vagy éppen visszaordibálunk. (Ez tulajdonképpen talán már mindegy is.) A lényeg az, hogy egy normális társadalomban nem fordulhatna elő ilyen. Sem unott arcú, undok csaposok és pincérek, sem hatalmaskodó titkárnők és pénztárosok, semmi ilyesmi. Az egy dolog, hogy azonnal kirúgnák az ilyen alkalmazottakat, mert nem látják el a feladataikat rendesen. De az érdekes az, hogy miért? Azért, mert minden normális ember egyből teleírná a panaszkönyvet, mert az illető nem látta el megfelelően a kötelezettségét. (És a világ boldogabbik felén a panaszkönyvet komolyan veszik, súlya van.)

Jogok és kötelezettségek. Azt hiszem, egy normális demokráciában ezek az alapjai a társadalomnak. Az, hogy mindeki tudja mik a jogai és hogy mik a kötelezettségei. Amikor az egyetemen tartottam szemináriumot, egyszer sem fogdult elő, hogy kiabáltam a hallgatókkal, pedig néha azért lett volna kedvem és talán okom is. De nem lehet. Nem lehet, mert én egy szolgáltatást nyújtok (a tanítást), amit a fogyasztók (a hallgatók) igénybe vesznek. Igaz ugyan, hogy ezért nem mindegyikük fizet (talán ha fizetnének, a tanárok és a hallgatókat is komolyabban vennék magukat és a feladataikat...), de nekem akkor is kötelességem udvariasan, kedvesen és segítőkészen oktatni.

Azt hiszem, ebben vagyunk legalább egy évszázaddal elmaradva Európa nyugatibb (és nyugodtabb) felétől. Hogy ezek a dolgok nincsenek belénk ivódva, hogy ki mit tehet meg velünk, és hogy nekünk mit kell megtennünk másokkal szemben. És ez nagy baj, mert így sosem fog normálisan működni a társadalmunk, Európa pedig szépen lassan eltávolodik tőlünk, nem csak gazdasági fejlettségben (az is egyébként azzal kezdődik, hogy ezeket az alapvető dolgokat megtanuljuk), de kulturálisan is, mi pedig integethetünk a távolodó vonat után a peronról.

P.s.: Ezt a szöveget május 29-én írtam. Azért utaztam Budapestre, hogy meghallgassam Jürgen Habermas, korunk szerintem (is) egyik legnagyobb gondolkodójának előadását, amelynek címe Európa, Magyarország és egy nemzetek feletti demokrácia projektje volt. A nyolcvanas éveit taposó professzor bevezető mondataiban kifejtette, hogy az örömébe, hogy rég nem látott barátaival és tanítványaival találkozhat újra Budapesten (ahol harmadszor járt a rendszerváltás óta), egy másik érzés is vegyült. Mégpedig az, hogy most talán megértheti, miért és hogyan került Magyarország távolabb Németországtól és Európától az elmúlt években. (Nem emlékszem pontosan, de talán arra is utalt, hogy messzebb, mint 1989-ben volt.) Az én afölött érzett örömömbe, ‒ hogy saját magam jutottam arra a következtetésre, amire ez a nagy gondolkodó ‒ is vegyült egy másik érzés. Nagyon szomorú lettem, hogy akkor lehet, hogy igazunk van.

Vér Márton Gergő