Személyes véleményem szerint egyes alkotások még akkor is ismerősek valahonnan az embereknek, amikor nem is tudják, tulajdonképpen mi az, amit ismernek. De valamiért már hallottak róla – valahol, valamikor, egy messzi-messzi galaxisban – és szépen megtelepedett a fejükben.

Talán a címe teszi, talán valamiféle különös atmoszféra, ami ismeretlenül is közel hozza a művet az emberiséghez – nem véletlenül. A megismerésre ösztönöznek. Betekintést adnak a világba, a mi világunkba; egy, a miénktől eltérő, egyedi értelmezés (ha tetszik, megvilágítás) szerint. Szerintem mintha ennek elérésére törekedne a művészet (vagy bármi, aminek ehhez köze van), és amikor ez sikerül, akkor létrejönnek az ismeretlen ismerősök, úgymint a Zabhegyező, A hattyúk tava, a Hamlet, a Figaro házassága, Az öreg halász és a tenger – igen, természetesen a Csillagok háborúja is. Ezen a hosszú listán pedig előkelő helyet foglal el egy huszadik századi regény, az 1967-ben született Száz év magány – elválaszthatatlanul a ma ismert népszerű író, Gabriel García Márquez születésétől.

Gabo, ahogy becenevén ismerik, ekkor már negyvenéves volt. Volt már néhány prózai alkotása (a Söpredék, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon és a Baljós óra), de ez a regény hozta meg számára a széleskörű ismertséget. A Száz év magányt még számos írás követte (leghíresebb ezek közül a Szerelem a kolera idején), utoljára a Bánatos kurváim emlékezete jelent meg 2004-ben. 2008-ban, az író nyolcvanadik születésnapját követően került a nyomdába Gerald Martin monumentális életrajzi könyve (magyarul  Gabriel García Márquez: Egy élet címmel találkozhattunk vele; a könyvet ezúton is ajánlom mindenkinek). Martin az új Cervantesként jellemzi Márquezt, ami találó párhuzam, ha a kolumbiai író jelentőségét tekintjük. (A világirodalomban elfoglalt helyével biztosan sokan vitatkoznak, de négyszáz év múlva – mint a nagy spanyol előd esetében – valószínűleg nem fognak.)

Mit találhatunk ezekben a regényekben? Latin-Amerikát mindenképpen: az ott élők mindennapjait, örömét, bánatát, szerelmeit. Ha akarjuk, együtt érezhetünk velük, ha engedjük, az író megmutatja, milyen ez a világ. Ami természetesen sokban hasonlít a miénkre, mert végső soron csak egyetlen világ létezik, függetlenül attól, hogy hazafelé igyekszünk-e a metrón vagy borosüveggel a kezünkben, vallenatókat énekelve táncolunk egy karneválon, ahol megválasztják a falu legszebb lányát. Elolvasunk néhányat az író munkái közül, és ismét rácsodálkoz(hat)unk saját érzéseink sokrétűségére, bonyolultságára, emberi mivoltunkra – csak éppen egy másfajta, egyedi és különleges megvilágításban, egy kolumbiai szemszögéből, a latin-amerikaiak életén keresztül, sárga pillangók koszorújában.

A Márquez teremtette világ, Macondo világa (jelentőségét tekintve egyenértékűnek tartják Faulkner Yoknapatawpha megyéjével) szépen lassan kinőtte Dél-Amerikát és beleivódott a huszadik századi irodalom azon részébe, ami minden bizonnyal maradandó lesz. És éppen a Száz év magány az, ami a modern kori latin-amerikai irodalom – kijelenthetjük – legszebb írása: nem feltétlenül a mondatai, vagy szerkezete, hanem a légköre miatt. Ahogy gyakran mondják, árad belőle a varázslat – akik értenek hozzá, úgy mondják, ez a mágikus realizmus. Gabo pedig valódi mágusként kalauzol bennünket ebben a világban; varázslat segítségével mutatja meg nekünk a valóságot, ami különös kapcsolatot hoz létre az olvasó és a történet között. Mert a mondanivalót megfogalmazhatjuk úgy is, hogy , mindössze a kifejezésmód absztrakt. De azért érezzük a különbséget.

Márquez pedig ezt a világot építi egész életében, mi pedig eljuthatunk a résztől az egészig (erre tesz önmgában is kísérletet a Száz év magány). Gabo élete sem kevésbé különös: a kisfiú, a nagyapa kedvence, akit a szülei magára hagytak, kalandos utazásokat téve, rengeteg tapasztalatot szerezve jut el addig az elhatározásig, hogy író lesz, majd sok nélkülözéssel terhes és irodalmi szempontból is terméketlen év után ezt meg is valósítja, és helyet foglal először a spanyol ajkú, majd a világirodalom parnasszusán. Ezt követően már élő legenda, irodalmi nagyság, szinte mitologikus személy olyan ismerősökkel és barátokkal, mint Fidel Castro és Bill Clinton (magyar vonatkozása is van ennek Kádár János személyében). Ebben Márquez kétségtelenül Ernest Hemingwayre emlékeztet (akivel mellesleg egyszer személyesen is találkozott).

A tartalmas élet, amit kis híján Száz év regénynek is nevezhetnénk, 2014-ben ért véget, de ha eszünkbe jut Macondo, úgy tűnik, mintha örökké tartana. Az író a világában tovább él, ami végeredményben az emberi világ egy különlenyomata. Márquez egész életét az irodalomnak szentelte, ami minket és természetesen őt magát is gazdagította, formálta. Ez a teremtő és alakító erő pedig, ahogyan maga az irodalom, örök életű, a regények mondanivalója pedig örök érvényű. Mintha a hosszú évtizedeken keresztül várt szerelem betetőzéseként életünk végéig – és azon is túl – kedvesünkkel hajóznánk a folyón, mint a Szerelem a kolera idején záró soraiban:

„A kapitány Fermina Dazára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Florentino Arizára nézett, látta ezt a törehetetlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott az agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.
– És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón? – kérdezte.
Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza.
– Amíg csak élünk – mondta.ˮ

Kutus Bence