A mai világban nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy egészségesen éljünk minél hosszabb ideig, és tényleg egyre kevesebb az az ember, aki fiatalon veszti az életét valami miatt. Talán emiatt van az, hogy ha viszont mégis szembe kell néznünk a halállal, akkor nagyon nehezen tudunk vele mit kezdeni, már nem fogadjuk el az élet természetes részének, mint hajdanán. Ezen próbálnak meg talán segíteni azok az írók, akik egyre gyakrabban választják regényeik témájául a halált, gyászt, elengedést. Most egy ilyen témájú könyvvel fogok foglalkozni, méghozzá a Patrick Ness és Siobhan Dowd nevéhez köthető Szólít a szörny című regénnyel.

Már a könyv keletkezése is kissé furcsa, szomorú és sorsszerű egyben. Dowd találta ki ezt a történetet, el is kezdte írni és kidolgozta a karaktereket, de befejezni már nem jutott ideje, ugyanis időközben mellrákban elhunyt. Ezután ajánlották fel Patrick Nessnek, hogy írja meg a regényt, amit először nem akart elfogadni, de aztán beleszeretett az ötletbe, és a saját stílusában és értelmezése szerint megpróbálta világra segíteni Dowd történetét. Végül beszállt még a csapatba Jim Kay, a grafikus, aki fantasztikus illusztrációkkal tette még átélhetőbbé a könyvet.

A regény magja egyébként rendkívül egyszerű: Conor egy tizenegy éves fiú, akit súlyos rákbeteg anyja egyedül nevel. Ahogy az állapota rosszabbra fordul, Conorra egyre nagyobb nyomás nehezedik, és ekkor jön el hozzá egyik éjszaka a szörny. Azt állítja, hogy Conor hívta őt, és három történetet ígér neki, de cserébe ő is vár valamit. A harmadik után Conornak el kell mondania a saját történetét. Ki kell mondania az igazságot, amit maga előtt sem mert elismerni még soha.

Ez a könyv nem azért olvasmányos, mert meglepő. Tényleg nem az. Úgy éreztem már az elején, tudom, mi lesz a történet vége. Ez mégsem akadályozott meg benne, hogy megállás nélkül olvassam az oldalakat egymás után, még izgultam is. Szerintem ennek az az oka, hogy nagyon könnyen együtt tudtam érezni Conorral. Bár nekem a nagypapám volt a legközelebbi rokon hasonló helyzetben, mégis könnyen meg tudtam érteni, hogy érzi magát, és miért teszi azt, amit épp tesz. Ezért tud olyan hatékonyan játszani a könyv a megfelelő érzelmi húrokon, hogy még sokáig megmarad az ember fejében, miután letette.

Conor az a tipikus gyerek, akinek zsenge kora ellenére már olyan problémákkal kell megbirkóznia, amivel a felnőtteknek sem mindig sikerül. A fiú emiatt nagyon sok frusztrációt temetett el magában, rengeteg dühöt, keserűséget, félelmet, ami mind robbanással fenyeget. Az apja, bár próbál segíteni, nem igazán tud felelősséget vállalni érte, hiszen neki van már egy másik családja is az óceán túloldalán, a nagymamájával pedig nagyon nehezen jönnek ki, annak ellenére, hogy rajta legalább látszik, tényleg Conor érdekeit tartja szem előtt. A fiú az iskolában is elszigetelődik, nagyon távol érzi magát a többi gyerektől, ezért nem tud kapcsolatokat teremteni, sőt, páran még bántják is, amiért a tanárok kivételeznek vele az anyja miatt.

Minden karakter nagyon reális és emberi, bár fantasy-ként említik sok helyen, sokkal többet elmond a valóságról, mint a mesevilágról. A szörny történetei is olyan furcsa, életszerű mesék, amikben a gonosz királynénál a jó herceg sokkal nagyobb gazságokat követ el, és egy különleges fát megvédeni nem jó cselekedet, hanem önzés. Végső soron azonban mindegyik arra szolgál, hogy Conort kimozdítsa abból a nézőpontból, ahol kényelmesen érzi magát, és elérje, hogy végre megnyíljon.

Ez a könyv arról szól, mit tehet az ember, ha szembesül egy szerette elvesztésével. Hogy az ember nem felelős az érzéseiért, még akkor sem, ha ezek szörnyűnek tűnnek, akkor is a legtöbbet azzal teheti, ha szembenéz velük, kimondja őket, és feldolgozza valamiképp. Hogy vannak olyan igazságok, amikkel az ember a szíve mélyén tökéletesen tisztában van, mégsem meri tudatosan is vállalni őket, mert túl borzalmasak. Hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a halál gondolatával, ezért kizárják azt, akinek segítségre lenne szüksége.  A szörny maga is abszolút szimbolikus, egy tiszafa alakját veszi fel, ami régi időktől fogva tisztelt növény, gyógyhatása van, napjainkban pedig kemoterápiás hatóanyagot vonnak ki belőle. Így tudja képviselni egyszerre a régmúlt időket, az ember ösztönös érzelmi mivoltát, de még a csodás gyógyulás reményét is. (Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.)

Ráadásul ez a könyv még fizikailag is gyönyörű, nem csak érzelmileg, hiszen csodálatos fekte-fehér grafikákat találhatunk a kötetben. Ami engem leginkább meglepett ezekben a rajzokban, és a művész fantasztikus tehetségét dicséri, hogy a képek többnyire nem érnek véget egy, sőt, két oldalon sem: tovább hömpölyögnek, belefolynak a szövegbe, a következő képbe, és ettől kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha maga is járná ezt a hátborzongató, szürreálisan reális mesevilágot, ami Conor fejében él.

A regény ideális olvasmány vizsgaidőszak-közeli időhiányban, ugyanis nekem az egész kétszáz oldalas könyv elolvasásához kicsit több, mint négy órára volt szükségem. A kötet amúgy kikölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból (illetve az lesz, amint visszaviszem), de ha valaki szépirodalomra szeretné költeni a jegyzettámogatás maradékát, akkor bátran tudom ajánlani ezt a könyvet, mert a gyönyörű kivitel miatt a könyvespolc ékszerdoboza lehet.