Minthogy Vér Márton Gergő első, ösztöndíjakról írott cikke kedves volt az olvasóknak, úgy döntött, ír nekünk egy újabbat, ezúttal Berlinről adva képet.

Úgy esett, hogy az idei év első négy hónapját Berlinben töltöm egy Campus Hungary ösztöndíj segítségével. Az ilyen típusú kiruccanásaimról általában saját blog(oka)t szoktam írni, azonban ez most elmaradt. Ez részben annak köszönhető, hogy most igen megfeszített munkát folytatok, a doktori disszertációm írom nagy erőkkel a Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémia falai között. Ha az ember valamihez hozzászokott (jelen esetben ahhoz, hogy napi ügyes-bajos dolgait, töprengéseit és hötymörgéseit egy felületen megírja), az eléggé tud hiányozni. Na így voltam én ezzel a megírás dologgal, és ha már így esett, gondoltam, megírom egy helyen Nektek, hogy miért gyertek ide. Ja igen! Merthogy ugye gyertek ide!!!

Szóval Berlin. Vagy ahogy mostanában Európában beszélnek róla, inkább talán BERLIN! Igen, mindig van Európának egy olyan városa, ahol valahogy még inkább történnek a dolgok, mint máshol, ahol minden fontos történik, ahova mindenképpen el kell menni. A kilencvenes években talán London lehetett az, a kétezres évek elején pedig talán Barcelona, de volt ilyen korszaka Párizsnak és Amszterdamnak is. Azonban az elmúlt öt-tíz évben (az 1920-as évek után újra) minden kétséget kizáróan Berlin az.

Persze rögtön felmerül a kérdés: miért? Erre nagyon sok mindennel lehetne válaszolni. Én most teljesen szubjektíve csak pár dolgot sorolok fel. Itt van például ez a borzasztóan izgalmas helyzet, hogy egy város csaknem fél évszázadig ketté volt választva, s kicsiben mintegy szimbóluma lett a két, egymással versengő világrend harcának. Aztán az egyik szuperhatalom összeomlásával véget ért a versengés, a németek és így Berlin is újra egyesült. Ennek ma már több, mint húsz éve.

És mégis akár az egyszerű turista számára is jól látható nyomai vannak az egykori megosztottságnak még a felszínen is, hogy a néha-néha felbukkanó mélyebb rétegekről ne is beszéljünk. Nagyon érdekes megfigyelni (és ha olyan szerencsés az ember, mint én, akkor még érdekesebb benne élni), hogy mit kezd a város és a benne élő emberek ezzel a múlttal? Egyrészről emlékeznek (és nem csak a kettészakított Németországra...). Berlin és a berliniek (legalábbis én úgy látom) szembenéznek a múltjukkal, és emlékeznek. Rengeteg kis szobor, emléktábla van a városban és persze a jól ismert emlékművek és múzeumok. A Check Point Charlie-nál található falmúzeumtól kezdve, a volt Stazi székházon át a Jüdisches Museumig az emlékezés momentumainak mindegyikét melegen tudom ajánlani az idelátogatóknak. Őszinte, egyenes, tárgyilagos és nagyon elgondolkodtató terei ezek az emlékezésnek. (Próbálok politikamentes maradni, de nem állhatom meg, hogy az emlékművek emelésében – legyen az Holokauszt, bal- vagy jobboldali elnyomás, igen sokat tanulhatnánk a németektől. Egyik emlékművük sincs túl cifrázva, de mindegyiknél nagyon pontosan érti az ember, hogy miről szól, és valahogy nem érzi azt, hogy az alkotó vagy állíttató el akart volna sunnyogni valamit...)

Ugyanakkor ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) Berlin egyáltalán nem a múltjába forduló, csak az emlékeinek élő város. Sőt Berlin nagyon élő, talán az általam látottak közül a legélőbb város Európában. A város sokszínűségből már az első metrójegy megvásárlásakor is érezhet valamit az ember, amikor az automatán vagy öt nyelv közül választhatja ki a neki megfelelőt. (A német mellett az angol és francia természetes, a török meg Németországban naná, de itt van még lengyel, és ha jól emlékszem, orosz is.) És tényleg Berlinbe nagyon sokan jönnek, Németország határain belülről és kívülről egyaránt, valaki három napra, valaki három évre és biztos van olyan is aki egy életre. Ez a sokszínűség a mindennapokban is tapasztalható. Az egy dolog, hogy a centrumban (Mitte) bábeli kavalkádja hallható a nyelveknek, de ahogy ma mentem a házunktól a metróhoz (ez Prenzlauer Bergben van, kicsit kintebb és sokkal kevesebb turistával), egy spanyol anyukát hallgattam, aki a kislányát vigasztalta anyanyelvén, miközben vitte be az oviba, majd egy angolul beszélő fiatal család (apu, anyu, három kislány) mellett haladtam el egy sarokkal arrébb. És az igazán érdekes, hogy ez akkor fel sem tűnt, mert természetes, csak most jutott eszembe, ahogy próbálom érzékeltetni a város hangulatát.

A rengeteg ideáramló ember miatt a legtöbb itt élő nem született berlini. Egy ilyen közösségnek az identitás megtalálásához kellenek közös pontok, értékek. Hogy miért is berliniek ők akkor? Meg mi az, hogy berlini? Miért is jó az? Nem tudom mióta és hogyan, de számomra nagyon úgy tűnik, hogy az egyik kulcsfogalma a berlini életnek, a szabadság, vagy ha úgy jobban tetszik, az élni és élni hagyni. (Tudom, borzasztóan elcsépeltnek hangzik, de adjatok egy percet, hogy kifejtsem!!!) Szóval Berlinben az embernek az a folyamatos benyomása, hogy mindenki azt csinál, úgy néz ki, és azt gondol, amit szeretne. Egészen addig a pontig, amíg ezzel nem korlátoz másokat abban, hogy ugyanezt tegyék. Például a metrón majdnem mindennap belefuthat az ember a legfurcsább alakokba, ezeket a párommal napi bolondnak hívjuk és minden este elmeséljük egymásnak, épp milyet is láttunk aznap. Többször láttam hétköznap délelőtt, láthatóan a buliból most hazafelé tartó arcokat, akik sörrel a kezükben, fülessel a fejükön dúdolgatva táncolgattak az S-Bahnon, néha egy-egy hangosabbat rikongatva, miközben tőlük két lépésre meg fejkendős török anyukák tologattták csemetéiket a babakocsin. Ilyen egy berlini idill. Ugyanakkor ha valaki zaklatja az utastársait, vagy más módon zavarja az utazóközönséget, a közösség mindig nagyon hamar rendreutasítja az illetőt. Érdekes, hogy milyen jól működik itt a közösség önszabályozása.

És ha már a sör felmerült, hadd írjak a kedvenc berlini szokásomról. Klasszikus berlini szokás az ún. Wegbier, vagyis úti sör. Ez annyit tesz, hogy az emberek elég nagy része munka után nem vár a hazaérésig az első sörrel, hanem már a metrón szisszent egyet. Így aztán nem is kell péntek vagy szombat éjjel metróra ülnie az embernek (mert ugye olyankor egész éjjel járnak a szerelvények), hogy italozást lásson a tömegközlekedési eszközökön, hanem elég a legátlagabb hétköznapon, körülbelül este hatkor felülni egy U- vagy S-Bahnra, és azt fogja látni, hogy az overálos munkásembertől az öltönyös üzletemberig Berlin népe vidáman kortyolgatja a jó német söröcskét hazafelé menet.

Mindezek mellett rettentően zöld. Ha az ember nem a legbelebb belváros szívében van, akkor gyakorlatilag szinte bármelyik irányba indulhat bárhonnan, két-három háztömb múlva legalább egy játszótérnyi zöld területet fog találni. Ha meg még egy picit tovább megy az ember, akkor hamarosan egy nagyobbacska parkba fog érni, és ha még tovább bandukol, akkor jó eséllyel hamarosan egy kisebb erdőbe botlik. És nem csak a közterületek zöldek. Egy régi kedves barátom már nyolc éve él Berlinben. Épp a minap voltunk náluk látogatóban, és mesélte, hogy a négy ház, aminek szomszédos volt a hátsó udvara, összenyitotta őket. Tíz eurót kell fizetni havonta, hogy egy család a közösség része legyen. A közösség pedig fenntart egy játszóteret, egy sütögető részt, egy veteményest és egy baromfiudvart az összenyitott hátsó udvarokon. Beton helyett zöldben nőnek fel a gyerekek és nem csak a rajzfilmekben látnak tyúkot meg kecsékét (mert az is van!).

Talán ezzel a néhány elkent ecsetvonással felvázolt személyes Berlin-képemmel sikerült kissé meghoznom a kedveteket egy túrához a német fővárosba. Persze itt most a standard látványosságokról és a virágzó kulturális életről nem esett szó, de ezekről bármelyik útikönyvben vagy netes programajánlóban találkozhattok. Ahogy láttam egyébként, most tavasszal a fapados társaságoknál egy időben foglalt jeggyel, kb 20000-ből meg lehet oldani az oda-vissza utat, de ha ügyes az ember, akkor akár még olcsóbban is. (Ha a Schönefeld Reptérről jöttök be a városba a metróval, akkor nagyon fontos, hogy az ABC-zónákra érvényes jegyet vegyetek és ne csak az AB-re. Ugyanis Schönefeld épp kiesik a B-zónából, és a sok turistára való tekintettel rendszeres az ellenőrzés az első nagyon hosszú metró megálló alatt, a büntetés pedig 40 euró...A jegyekről és közlekedésről mindent itt: bvg.de)

Szállások terén hasonló a helyzet, mint bármelyik európai metropolisznál: a filléres hostelek dormitóriumaitól a luxus szállókig minden van, bár gondolom a kedves olvasók érdeklődését inkább az előbbiek keltik fel. Nekem egy éve januárban sikerült napi 7 euróért szállást találnom, szóval megéri keresgélni. Ha valakinek megjött volna a kedve az induláshoz, de még valamilyen kérdés nyomja a lelkét, az ne fogja vissza magát, nyugodtan írjon, és május 10-ig még személyesen is lehet, hogy el fogom tudni igazítani a városban!!!

Vér Márton Gergő