10 km környékén a budai alsó rakparton

Nyáron sokat gondolkodtam, hogy induljak-e a 2017. szeptember 10-i, 32. Wizz Air Budapest Félmaraton versenyen. Hogy miért? Félmaratonon már többször is részt vettem, ez lett volna a harmadik. Már tudom, hogy a 21 km alatt mikor és hogyan kell frissítenem, nagyjából mikor jön el számomra "a fal", hogyan kell beosztanom az erőmet, és kezelnem a rosszullétet - ami szinte biztosan el fog kezdődni a verseny vége felé, és utána még nagyjából két órán keresztül tart. Futottam már éjszaka, futottam már télen, egy kellemes szeptemberi időjárás csak nem okozhatott gondot. Egyik legnagyobb problémám pont azzal volt, ami egy nagyon fontos eleme a versenynek: hogy a fővárosban van. Szegedről felutazni költséges és sok idő, ráadásul mivel korán van a rajt, hajnalban kell elindulni. Végül sok vacillálás után rámondtam az áment, befizettem a versenyt. Nálam tudni kell, ha befizetek valamire, azt biztosan megcsinálom. A rajt időpontja (reggel 9 óra) nem igazán tetszett, hiszen ez azt jelentette, hogy legkésőbb 8-ra oda kellett érnem a versenyközpontba, ami igen korai keléssel járt. Némi tervezés után elhatároztam, hogy kipróbálom a Telekocsit, hiszen olcsóbb, gyorsabb mint a vonat, és kisebb eséllyel fogok késni. Közeledett a nagy dátum, szeptember 10-e - ez egyben az egyetem első hetének vége, amikor mindenki az Összegyetemi Gólyatáborban bulizott.

Szombati napomat egy rövid, jótékonysági futóversennyel töltöttem bemelegítésként. Este mindent összepakoltam, a kaját odakészítettem a laptop elé, csak fel kellett kapnom a ruhámat, és mehettem is a telekocsihoz. Az utazás nagy élmény volt, mert a vártnál gyorsabban felértünk. Szokásos halálfélelmem után a 3-as metróról átszálltam az 1-es metróra, ahol majdnem csak futótársakkal volt tele az egész szerelvény - ezzel számomra elkezdődött a ráhangolódás. Együtt szálltunk le és indultunk el a Városliget felé, ahol a versenyközpont volt. Hihetetlen, mennyi ember ment arra, bele sem mertem gondolni, milyen lesz a rajt 15.000 emberrel. Átvettem a rajtcsomagomat, és mivel még nagyon sok időm volt a startig, vettem két példányt Lubics Szilvia - Másfél nap az élet című könyvéből, melyeket dedikáltattam is. (Erről a könyvről szóló tapasztalataimat egy külön posztban szeretném még ecsetelni - egyelőre annyit, hogy minden futónak és nem futónak ajánlom!) Gyors átöltözés a Liget közepén, táska be a csomagmegőrzőbe, és kezdődhetett a sorban állás a WC-knél. Rengeteg mobil illemhelyet helyeztek ki, de a brutális tömeghez képest így is kevés volt belőlük.

Végül elindultam a rajtzóna felé. Mivel lassú futó vagyok, így a 6-os zóna volt az enyém - itt sorakoztak azok, akik 2 óra 30 perc környéki félmaratoni időt akartak futni. Baromi hosszú volt a sor! Csak a rajtzóna 1 kilométer hosszú és 10 méter széles volt, ami 10.000 négyzetméternyi területet jelent! Végre elindultunk, a rajtkaput 9:13-kor hagytam el, becsippant az időmérő, elindítottam GPS karórámat is. Innentől kezdve elindult a monoton futás Budapest legszebb részeit érintve - pl. elfutottunk a Magyar Tudományos Akadémia épülete és a Várkert Bazár bejárata előtt is. Sajnos az idő múlásával a hőmérséklet nagyon megnőtt, a táv vége felé láttam olyan hőmérőt, amely árnyékban 32°C-ot mutatott.

Őszintén szólva, pocsékul ment. Miért is? Melegem volt, fáradt voltam, de a legrosszabb, hogy majd 10 km-rel hamarabb érkezett el "a fal", mint szokott. Másodszorra említem már a falat, de mi is ez? Lényegében ez egy mentális gát, amelyet szerintem minden futó megtapasztalt már. Előjönnek azok a gondolatok, melyek azt suttogják a fejedben, hogy „nem fogod bírni”, „gyenge vagy, add fel”, „nem másokért csinálod, nem történik semmi, ha feladod, legalább hamarabb vége a szenvedésnek”... Igazából ez a legszörnyűbb dolog futás közben. Mindenkinek megvan a maga technikája, hogyan küzdi ezt le. Én általában a családomra és a múltamra gondolok. Két évvel ezelőtt még nem sok közöm volt a sporthoz, ahhoz képest itt állok ötszörös Spartan Race Finisherként, a harmadik félmaratonomon, és megyek tovább. A családom büszke rám, és mindenben támogat. Ha eddig eljutottam, akkor már nem fogom feladni. Emellett van még négy mondat, amit a Spartanok között szokás mondani, illetve ugyanez az amerikai haditengerészet jelmondata, mely így szól:

„I will always place the mission first, I will never accept defeat, I will never quit, I will never leave a fallen comrade”.

Magyarra fordítva ez a következőképp hangozhat: "Mindig a küldetés az első, soha nem fogadom el a vereséget, soha nem szállok ki, és soha nem hagyok hátra elesett bajtársat." Ennek a négy angol mondatnak a mantrázása szokott segíteni.

Nagy nehezen, de így mégis teljesítettem a 10-19 km közötti távot. Már nem sok, csak 2 km volt hátra, a záróbusz pedig még sehol nem járt. A WestEndnél jártunk, pulzusom az egekben, de sebaj, arra gondoltam, hogy végzek a versennyel, és majd jön a jól megérdemelt KFC-s bűnöző ebédem. Amikor megláttam a Hősök terét, már kezdett szétterjedni bennem az eufória érzése. A gyomrom erősködött, hogy az elfogyasztott energiagéleket ki akarja adni, a lábaim pedig mintha acélból lettek volna; már a bőgés közelében jártam, de hamarosan vége volt. A célegyenesbe érve minden erőmet összeszedtem, és elkezdtem futni. Amint átléptem a befutó zónát, csippant egyet a chip-leolvasó, és megmutatták az időmet. Ekkor én is leállítottam az órám, és az érmemért már csak zombi üzemmódban sétáltam oda. Arra gondoltam, hogy ezért a fém vacakért küzdöttem eddig? Mégis tartottam magam, mert nem akartam bőgni, se összeesni. Már nem.

Elöntöttek az érzelmek és a fáradtság. Átöltözés után még megvártam egy kedves ismerősömet, és elmentem a jól megérdemelt KFC-s ebédre, majd végigaludtam a szegedi vonatutat, abban a tudatban, hogy megcsináltam!

Végezetül az alábbi linken található egy videó, ami végigviszi a kedves olvasót a fent említett útvonalon:
https://www.relive.cc/view/g14153077291

Nyerki Emil