A cím sok mindent elárul, de kezdjük is az elején. Volt szerencsém idén nyáron 9 hetet Svájc legnagyobb városában, Zürichben tölteni, az Amgen Scholar nevű programmal. Miről is szól ez? Mi is az Amgen?

Az Amgen cég a világ egyik első biotechnológiai vállalata volt, ahol alapvetően gyógyszerfejlesztéssel foglalkoznak. Mára már szinte az összes rákfélére kínálnak gyógyszert, illetve folyamatos fejlesztésekkel tökéletesítik azokat. Itt nem a kemoterápiás szerekre kell gondolni, hanem az immunterápiára, de ezt nem részletezném, hiszen az megérne egy másik posztot. :) A cégnek alapelve, hogy a jövő generációjának meg kell adni a lehetőséget, hogy minél jobb helyen szerezzen tapasztalatot. Emiatt alapították az Amgen Foundationt, mely támogat tanárokat, iskolákat és egyetemi hallgatókat - az utóbbi programban vettem részt. Európán belül 5 országban van lehetőség a program kihasználására, ahol különböző egyetemeken lehet nyáron dolgozni. Ezek a következők: University of Cambridge (Nagy-Britannia), Institut Pasteur (Franciaország), Karolinska Insitutet (Svédország), Ludwig-Maximilians-Universität (Németország), és az Eidgenössische Technische Hochschule Zürich (Svájc).

Ahogy eddig is említettem, én az utolsó egyetemen töltöttem a munkámat. Az ETH sok szempontból más, mint  az SZTE. Egyrészt QS rangsor alapján a világ 8. legjobb egyeteme. Összesen 22.000 hallgatója van (melyből 6.000 PhD hallgató), ami kevesebb mint Szegeden, viszont kb. 4x akkora a teljes egyetemi terület. Eddig volt 29 Nobel-díjasuk (mint pl.: Einstein, Pauli, Röntgen, Hevesy, stb.), éves költségvetésük pedig átszámítva 420 milliárd forint. 

Július 2-án repültem ki Zürichbe, ami azért volt egy történelmi pillanat számomra, mert soha nem repültem még előtte, és nem is voltam túl sokat külföldön (1-2 nap maximum). Sikeresen megérkeztem a városba, a reptéri infópultos néni segítségével sikerült tömegközlekedési bérletre szert tennem, és egy irányra, hogy hogyan jutok be a városba. Bár kicsit eltévedtem Altstatten vasútállomáson, de sikerült végre elkerülnöm a Meierwiesenstraße 62 szám alatt lévő koliba, melynek ez is volt a neve. A kulcsot megszereztem, szülőknek bejelentkeztem, szereztem némi táplálékot. Hamar elkezdtük az ismerkedést, hiszen a többi társammal kimentünk a Zürifescht-re, ami egy hatalmas utcai parádé, melyet csak 3 évente rendeznek meg. Tökéletes csapatépítés volt, sikeresen megismertük egymást.

Hétfőn elkezdődött a munka, nagyon izgultam. Mivel a témavezetőm nem volt az országban, mondta, hogy kiket kell keresnem, hogy megkapjam a laborjogosultságaimat. Minden nagyon könnyen ment, és gyorsan vége is lett a napnak. A munka elkezdődött szépen lassan. Ha minden élményemet leírnám, ebből a posztból egy kisregény lenne, így csak a főbb momentumokra koncentrálok. :)

Első szabad hétvégénken felmentünk Üetliberg hegyre. Ez Zürich legmagasabb pontja, gyönyörű a látkép. 1.200 m-s szintemelkedés 3,5 km-en belül, legalábbis azon az ösvényen, ahol mi mentünk. Ami meglepő volt, hogy amíg mi izzadtunk, mint állat, és örültünk, hogy felérünk, az öregek kerékpáron jöttek ugyanazon az ösvényen, nekik meg se kottyant. A kilátásért szerintem minden egyes izzadságcsepp megérte.

A következő hévégén történt az általam egyik legjobban várt szervezett kirándulás, hiszen a müncheni cohort-ot látogattuk meg. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyenek is az ottani kollegináink, kollégáink. Csütörtökön érkeztünk, ahol a program vacsora volt egy Biergarten-ben. Mindenki kulturáltan megvacsorázott és ismerkedtünk (egyetemisták vagyunk, és ingyen volt a német sör... mindenki képzeletére bízom, mi is volt ott). Nagyon örültem neki, hogy végre egy másik magyarral is találkoztam, Vandával. Ennyi idő után jól esett magyarul beszélgetni néhány mondatot, mikor hallod, hogy körülötted mindenki szerb-horvátul, spanyolul, görögül vagy lengyelül beszél. A következő néhány estét egy hotelben töltöttük. Rosszabbra számítottunk: franciaágyas szoba volt, egyedül, káddal. Maga volt a kánaán végre fürdeni. A másnapi nap elég unalmas volt, reggel az Amgen müncheni laborját látogattuk végig, délután a Deutsches Museumban volt tárlatvezetésünk (bionikusként a nanotechnológia tárlat kevés újat mondott). Sajnos az este izgalmasabbra sikeredett, mint szerettük volna, de legalább elmondhatjuk, hogy túléltünk egy ámokfutást. Szombat reggel jöttek értünk a taxibuszok, és vezetőségi utasításra hazamentünk.

Hogy a poszt ne legyen egy kisregény, kicsit sűrítek. :) Rengeteg helyre utaztunk még. A következő szervezett hétvégén francia területre mentünk: Bern-Montreux-Lausanne. Bernről tudni kell, hogy az ország 5. legnagyobb városa, és egyben a főváros. Szerintem kb. feleakkora lehet, mint Szeged. A parlamentje viszont gyönyörű, a következő kép a kantoni címerpajzsokat ábrázolja. 

A Bernben való szállásunk erősen hasonlított egy KISZ táborra (legalábbis elmondások alapján). Én majdnem nevetőgörcsöt kaptam, amikor a többiek arcát megláttam a 20 ágyas szobába belépve. Szerintem vicces volt, illetve egy éjszakát bárhol el lehet tölteni, de mindegy. Másnap túrázni mentünk volna Montreux területén, viszont annyira szakadt az eső, hogy inkább visszamentünk a városba, ebédeltünk és elnéztünk Lausanne-ba egy kicsit körbenézni. Különösen érdekelt a város, hiszen ott van az École Polytechnique Fédérale de Lausanne (EPFL), ami az ETH testvéregyeteme. Sajnos magát a campust nem láttuk, mert minden be volt zárva vasárnap, de a város gyönyörű volt. 

Szervezett kirándulásként meglátogattuk Svájc szerintem egyik, ha nem a legnépszerűbb turistalátványosságát, a Rajna vízesést. Augusztus 1-jén mentünk, ami olyan nekik, mint nekünk augusztus 20-a, hatalmas nemzeti ünnep, így a vízesés környéke tele volt. Megérte átverekedni a tömegen, gyönyörű a vízesés, és szerencsére Loreley szellemét nem láttuk.

A képen látható, hogy szinte meg lehet érinteni a vizet, sőt, ha valaki egy hajókörre megy, akkor ott a vízesés alá is beviszik az embert. Sajnos ebben is volt részem (szegény gyomrom). A leggroteszkebb dolgok a környéken mégis a "padok" voltak. 

Igen, tehenek kivágva. A srác egyébként Iván, a barcelonai kolléga, a leányzó pedig Irina, egy belgrádi szomszéd. :) 

Sokat voltunk hegyekben kirándulni, sőt igazából nagyjából minden lényeges hegyen voltunk fent. Ezekről csak képeket mutatnék.

Kilátás a First-Cliffről a Jungfrau csúcsra

Tériszonyosként nagyon jó ilyen helyekre jönni

St. Pilatus hegyére vagy gyalog jut fel az ember néhány óra alatt (a csúcsra kb. olyan 6-7 óra), vagy pedig cabel car-nak nevezett lélekvesztőkkel. El tudjátok képzelni, mikor fújt a szél és megállt menet közben...

Itt a csúcs alatt vagyunk kb. 50 méterrel, és a tehenek és kecskék szabadon legelnek. Nem tudom, hogy jutottak ide fel

Teltek-múltak a hetek, a sok kirándulástól eltekintve rengeteget dolgoztunk, néha 12-15 órákat is naponta. Kevés időnk volt a projektjeinkre, pedig főnökeink nagyszabású projekteket adtak mindenkinek. Közeledett a 9. hét vége. Az utolsó hét csütörtökén egy posztert kellett bemutatnunk a professzoroknak, illetve az Amgen képviselőknek (csupán Európa top 16 Amgen képviselője volt ott, mi az nekünk). Ezután egy hatalmas buli következett az egyetem olyan részén, ahova hivatalosan csak a full professzorok és a díszvendégek mehetnek. Mi voltunk az utóbbiak. :) A péntek a nagy búcsúzások napja volt - helyi barátok, labortársak, stb. Sokszor könnyes és fájdalmas volt, de mindenkinek megígértük, hogy még látjuk egymást.

Másnap elindultunk a reptérre, ahonnan Cambridge volt az útirány, London Heathrow-n át. Nem hiába mondta édesapám, hogy nézzük meg azt a repteret, és soha ne menjünk oda - katasztrofális. Egy külön busz elvitt minket a Clare College-ba, ami a szállásunk és rendezvényünk helyszíne is lett a záró szimpóziumra. Gyönyörű épület, 1331-ben épült, teljesen Harry Potter feelingje volt. Aznap délután magunk mentünk felderíteni a várost, másnap reggel viszont csatlakoztak hozzánk a cambridge-i Amgen Scholar-ok. Velük egy városismereti vetélkedőben vettünk részt, így őket is és a várost is jobban megismertük. A vetélkedőt egy közös ebéd követte. Estefelé a többi ország hallgatói is elkezdtek szállingózni a kollégiumba, így találkoztam vacsoránál Lilivel és Ábrissal, a párizsi cohortban lévő magyarokkal. A következő két nap viszonylag unalmasan telt, hiszen előadások voltak, kávészünetekben a hallgatói poszterszekciók, esténként pedig kiszöktünk inni valamerre a városba. Ha valaki - hozzám hasonlóan - a német típusú söröket szereti, inkább cidert igyon a briteknél... normális sört nem tudnak gyártani. Szeptember 6-án este volt a nagy záró vacsoránk, ami teljesen Harry Potteres volt. 

Az egyetlen nagy kérdésem a mai napig az, hogy hogyan kerültem a főasztalhoz. A kaják nekem nem nyerték el a tetszésemet, viszont utána a buli hatalmas volt. Amikor 103 kocka nagyobb bulit csap, mint amik a JATE-ban szoktak lenni, az már valami szerintem. Amikor a kollégiumban be kellett fejeznünk a bulizást, kimentünk a városba egy clubba, ott partiztunk hajnalig. Végül sajnos eljött a búcsú ideje. Sokaktól már este elköszöntünk, mert 5-6 között ment a taxijuk a reptérre. Viszont másnap reggel a borongós idő is csak tetézte a hangulatunkat. Sajnáltam, hogy ennyiszer kell elmondanom, hogy várom őket Szegeden, írjanak, ha csak átutazóban vannak is. 

Mi vagyunk a 103 Amgen Scholar Alumni 2013. Kazahsztántól Írországig a világ minden tájáról voltunk, mondhatni, hogy most már bárhol tudok aludni egy éjszakát, ha utazom

Összességében elmondhatom, hogy az eddigi egyik legjobb nyaram volt, mind szakmailag, mind emberileg hatalmasat fejlődtem. Megtanultam, hogy ha külföldön él az ember, nagyon gyorsan le kell szoknia arról, hogy forintra váltja az árakat (átlagban 3-4x drágább kint minden, a fizetések kb. 10x-esek) és elfogadni, hogy más a mérték. Kint nem érdekel senkit, hogy honnan jöttél, csak az, hogy ki vagy és mit tudsz. Egy biztos,ha más nem, rövid időre is érdemes megismerni ezt az országot.

Nyerki Emil