Ha veszélyeztetett fajokról esik szó, gyakran egzotikus állatok juthatnak eszünkbe, és bele sem gondolunk, hogy ritkaságokban hazánk sem szűkölködik. Például itt él a világ egyik legritkább emlősfaja, a délvidéki földikutya. Szomorú aktualitása van mostanában annak, hogy róla beszéljünk, hiszen néhány megmaradt élőhelyét is veszélyek fenyegetik. Egyesek odáig mentek, hogy már temették a magyar földikutyákat, azt állították, a határkerítések építésével végleg sikerült kipusztítani a fajt. Kíváncsiak voltunk, valójában mi a helyzet, ezért hívtuk meg dr. Csorba Gábort, a Természettudományi Múzeum Állattárának munkatársát a Biológia Műhely keretében. Ebben a cikkben bemutatjuk az előadása legérdekesebb pontjait.

Az első ránézésre nem túl vonzó földikutyáknak igen különleges életmódja van: tökéletesen alkalmazkodtak a föld alatti élethez. Nem rendelkeznek külső fülkagylóval, és farokkal sem, szemüket pedig bőr borítja, és, habár érzékszerveik csökevényesek, szeizmikus jelekkel való tájékozódásuk ellensúlyozza ezt, a fejükkel keltett jelek visszaverődését érzékelve navigálnak ásás közben. A földikutyák magányosan élnek, kifejezetten agresszívvá válnak, ha egy másik fajtárs téved a járatrendszerükbe, így a tájékozódás legalább annyira egymás elkerülését szolgálja, mint az akadályokét. Súlyos mizantrópiájukat csak a párzás idejére függesztik fel, de így sem valami szaporák, évente egy-két utódot hoznak a világra.

Azt, hogy mennyire veszélyeztetett helyzetben vannak a földikutyák, sokáig nem ismerték fel, ennek pedig az volt a legfontosabb oka, hogy nem tudták biztosan, hány fajról van szó. Régebben a koponya morfológiája alapján rendszerezték őket, de ez nagyon hasonló lehet, így tulajdonképpen csak néhány, széles elterjedésű fajban gondolkodtak. A genetikai vizsgálatok segítségével azonban kiderült: a földikutyák igen sok, nagyon kis egyedszámú, talajviszonyokra erősen specializált fajt alkotnak. (Ez amúgy annyira friss tudás, hogy az IUCN 2008-ban frissített Vörös Listájában még nincs benne.) Csak a Kárpát-medencében, ami a földikutyák elterjedésének nyugati határa, négyet találtak meg, közülük egy, a szerémségi földikutya, napjainkra kihalt. Hasonló sors várhat a délvidéki földikutyára is, ugyanis már csak néhány száz példány maradt fenn belőle, ami azt jelenti, hogy kb. hússzor ritkább az óriáspandáknál. (És csak a miénk! Na jó, kicsit a szerbeké is.) Élőhelyeit több tényező is fenyegeti: a beerdősülés, az intenzív mezőgazdasági művelés vagy az iparterületek térnyerése is szerepet játszik a helyzet súlyosbodásában.

A magyar kutatók egyébként élen járnak a földikutyák tanulmányozásában: alaposan dokumentálták a hazai és a környező határon túli állományokat. Nagy eredményük, hogy hosszas kutatómunka után sikerült megvalósítani egy populáció áttelepítését is. Ez azonban nem megoldás, mivel nagyon sok tényezőnek kell megegyeznie a két élőhely között, így valószínűtlen, hogy a tényleges veszélyben lévő állományokat bárhová is át lehetne helyezni. Ha már itt tartunk, földikutyát fogni nem egyszerű dolog: a kutatónak a túrást megtalálva ki kell ásnia a járatot, majd a keletkezett lyuk mellett türelmesen várakozni, lehet, hogy csak fél órát, de legrosszabb esetben akár nyolc órát is, mire az állat felbukkan, hogy földdel eltömítse a nyílást. Ekkor a járat lezárásával meg kell őt akadályozni a menekülésben, majd elkapni.

A jelenleg elérhető IUCN Vörös Lista-oldal... legalább elismerik, hogy hiányos és elavult.

Természetesen minket is, mint mindenki mást, a migránshelyzet kapcsán épített határkerítés kérdése foglalkoztatott a leginkább. Ez azért veszélyes a földikutyákra, mert Kelebia térségében pont az egyik legnagyobb és ezidáig legbiztonságosabbnak tűnő élőhelyüket vágja ketté. Aggodalomra adott okot az is, hogy a rohamtempóban történő megvalósítás miatt nem volt valódi lehetőség a kockázatelemzésre, a természetvédelmi szempontok jó szokásuk szerint sokadik helyre szorultak vissza, a szakemberek pedig úgy érezték, hogy kivonták őket a párbeszédből. Ennek kapcsán csírázott ki az a médiahisztéria, ami lényegében arról szólt, hogy a kormányunk veszni hagyta az egyik legnagyobb természeti értékünket. Szerencsére a történet végül sokkal kevésbé drámai véget ért: mivel betartották az ígéretüket, nem dolgoztak munkagépekkel a területen, illetve a kerítés nincs folytonos alappal ellátva, ezért a földikutyák zavartalanul vészelték át az építkezést, az élőhelyük egybefüggő maradt. Sőt, két szempontból még jót is tett nekik ez az egész hajcihő: egyrészt a kerítés mentén mindkét oldalon jókora sávban kiirtották a cserjéket, tehát kvázi elvégezték az élőhely szükséges karbantartását, plusz a médiahisztéria végre felhívta az emberek figyelmét a délvidéki földikutya értékére.

Utóbbi jelenségnek a fő pozitív hozadéka, hogy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) felismerte, milyen nagy a probléma, és hogy eddig magányos tudósok szélmalomharca volt az ügy, ezért egyik kiemelt prioritásukká tették a földikutyák védelmét. Szükség is van a szakértő segítségükre, ugyanis Baja mellett épp egy másik földikutya-élőhely van veszélyben. A földterületet megvásárolták, és engedélyt kaptak arra, hogy napelemparkot létesítsenek rajta. Azzal érvelnek, hogy a földikutyákat nem fogják zavarni a föld felett elhelyezkedő napelemek, azzal viszont nem számolnak, hogy a forgalom, a rögzítő elemek, a munkagépek ugyanúgy a kihalásukat okozzák. Az áttelepítés sajnos kvázi reménytelen, ezért az építkezést mindenképp meg kell akadályozni, védetté kell nyilvánítani a területet. Talán az, hogy a földikutyák bekerültek a köztudatba, valamint a természetvédelmi szervezetek támogatása végül segít megmenteni a világ egyik legritkább emlősét.

Szili Petra

Árva Hédi