Az utóbbi időben kezdek azzá az emberré válni, akinek a nevéhez nem árt állandó jelzőként hozzácsapni, hogy "tudod, aki nem tud megülni a fenekén". Az előző szemesztert Oroszországban töltöttem a hajdani Campus Hungary ösztöndíjjal, erre a félévre pedig úgy döntöttem, maradok Európában, jöhet a jó öreg Erasmus+, és szépen kilőttem magam Krakkóba, Lengyelország talán leginkább történelmi jelentőségű városába. Mert bizony, ha ilyen szép számmal nyílnak meg a lehetőségek az egyetemi évek alatt, mi a kutya füléért ne használnánk ki? Lassan két hónapja, hogy a Jagelló Egyetemen tanulok, így igazán eljött az ideje, hogy belekukkantsunk, milyen is lengyel barátainknál élni.

Egy ilyen mozgalmas évben nyilván nem lehet nem összehasonlítani az előző és a mostani ösztöndíjas kintlétet. A legnagyobb különbség nyilvánvalóan az ösztöndíjak típusából fakad: mivel a Campus Hungary révén tulajdonképpen bárhová mehetett az ember, ha sikerült lebeszélnie a fogadóintézménnyel, így akár úgy is alakulhatott, hogy egyedüli magyarként leledzett egy orosz kisvárosban, három órára Moszkvától, addig az Erasmus egy jól bejáratott, sok-sok hallgatót kiszolgáló rendszer, aminél ha túlesel a nem túl megterhelő papírmunkán, jó eséllyel egy szintén jól kiépített kapcsolatrendszerbe kerülsz be. Éppen ebből fakad, hogy amíg az orosz "száműzetésen" volt idő blogolni meg társadalomelemezni, most erre annál kevésbé marad idő: több a külföldi ösztöndíjas hallgató, nagyobb a mozgástér, mindig van hova és kivel menni, ráadásul az egyetemre is komolyabban kell készülni esetemben (az oroszok annyira örültek, hogy valaki onnan a messzi Európából eljön és oroszul beszél, hogy már szinte ennyi is elég volt a teljesítéshez, itt viszont nincs lacafaca, a lengyeleknek is ugyanúgy idegen nyelv az orosz, mint nekem, tanulni kell). Ergo: amíg a (vidéki) oroszoknál egzotikumszámba ment a külföldi, az itt teljesen megszokott és természetes, sőt szinte klisébe illő.

Na de kérdezhetnénk, hol van a nagy lengyel-magyar barátság?

Köszöni szépen, nagyon jól van, és igen, létezik, bár talán nem olyan feltűnően, mint ahogy gondolnánk. Ettől függetlenül a legelső napom estéjén, amikor egy krakkói ismerősömmel (akivel pont a vlagyimiri kollégiumban találkoztam) elmentünk egy utcai gyorskajáldába, már megtapasztalhattam a létezését. Kikértük a sültkrumplit, angolul beszélgettünk egymással, ezért az eladó srác rákérdezett, hogy honnan jöttem - amikor kiderült, hogy magyar vagyok, máris fújta magyarul, hogy lendzsel, mádzsár, kít jó barát, én pedig csak tátottam a számat. Ezt nevezem én fogadtatásnak!

Természetesen fordított helyzetben is jól tud jönni, ha az ember tisztában van a közös történelmi múlttal és a régi időkre (nem csak Bem Józsefre) visszanyúló szimpatizálással. Amikor még az igen-nem-köszönöm hármason kívül se tudtam semmit lengyelül, azért azt igyekeztem már előre letisztázni magamban, hogy a Polak, Węgier dwa bratanki (kiejtve: polák, venger dvá brátánki) mondat ismerete sose árthat. Egyrészt tényleg mindenki örül, ha legalább ennyit tudsz makogni az adott nyelven, másrészt kihúzhat a csávából is. Nos, tudni kell, hogy Lengyelországban az utcai ivászatot abszolút nem szívlelik, több nyugati Erasmus-hallgatónak volt is ebből problémája, mert nem tudott róla, hogy súlyos összegekre büntethetik őket, ha közterületen isznak. Persze néhány magyar a törvény ismeretében is bepróbálkozott egy-két sörrel, és amikor két rendőr a srácok igazolványát kérte, ezt a jól irányzott mondatocskát meghallva felnevettek, és azt mondták lengyelül, hogy "rendben, de ez volt az utolsó alkalom"! (Nem tudom, honnan ismerem ezt a sztorit, dehogy... Khm.) Szóval ki tudja, mikor jöhet jól a nyelv- és országismeret...

Apropó Bem József: tudtátok, hogy az uraság Tarnówban, nagyjából egy-másfél órára Krakkótól keletre született? Ráadásul ott is temették el, a városképben pedig itt-ott találkozni Józef Bem kapcsán magyar vonatkozású helyekkel, feliratokkal. Október 23-án, amikor itt ugyan tanítás volt, néhány itteni magyar egyetemistával kivettünk egy szabadnapot, hogy azért mégis megmelengessük a kis lokálpatrióta lelkünket, és saját szemünkkel is megnéztük Tarnów városát. Nyugodt, százezer fős városka egy szép főtérrel, holokauszt-emlékművekkel (a lakosságnak több mint fele zsidó származású volt a második világháborúig, de erre már csak az emléktáblák, a rég mohával benőtt, sűrű zsidó temető és a régi zsinagóga magában álló utolsó maradványa emlékeztet) - és néhány magyar helyszínnel. Van Petőfi utca egy szolid Petőfi-mellszoborral és egy kevésbé szolid székelykapuval, amit Sepsiszentgyörgy ajándékozott Tarnównak, illetve Bem József mauzóleuma egy kis tó közepén, az oszlopok tetején magyar és lengyel nyelvű felirattal: Bem apó, a magyar szabadságharc legnagyobb vezére. És persze már meg se lepődtünk (na jó, dehogynem), amikor a csoportkép készítéséhez random leszólított srác ugyanúgy mosolyogva ismételte meg azt a négy szót, amit az első estén a sültkrumplis fiú.

Persze minden más tekintetből is nagyon erősen érezhető, hogy Krakkó egyáltalán nincs messze Magyarországtól. Nem túl meglepő, de azért kellemes, hogy szinte bármelyik szupermarketben találni magyar paprikakrémet és más termékeket, ahogy az italboltokban is szép számmal sorakoznak - megfizethető áron - a hazai borok. Az utcákon sétálva bele-belebotlani magyar éttermekbe (van egy Balaton nevű, puccosabb hely az Óvárosban, de Kazimirzben, a zsidó negyedben is üzemeltet egy magyar tulaj egy éttermet, ahol gyakoriak a közös meccsnézések az itt élő magyarok körében - képzelhetetitek, mekkora banzáj volt a norvég-magyar meccs után...!), még a főtértől nem messze lángost is vehet az ember (persze vagy dupla annyiért, mint átlagban otthon, aztán fene se tudja, milyen az a krakkói magyar lángos).

De hogyha igazán bele akarunk kóstolni a közös történelembe, érdemes a wieliczkai sóbányák felé venni az irányt. Amúgy is kötelező turistalátványosság, főleg ha a sóból faragott kápolnákban és termekben szeretnénk átélni valamennyit Mória fénykorából (és ki ne szeretné?!), de úgy pláne, hogy magyar vonatkozású legenda fűződik hozzá. Tudniillik IV. Béla király lányát, a később szentté avatott Kingát egy krakkói herceggel jegyezték el, így a királylány hamarosan Lengyelországba látogatott, ahol azonban a nagy értéknek számító kősó hiánycikk volt, ezért apjától egy magyarországi sóbányát kért. Ahogy ezt megkapta, birtokba vétele jeléül Kinga beleejtette aranygyűrűjét, majd amikor Lengyelországban kiadta a parancsot, hogy sóbányát nyissanak, csodák csodájára a Krakkó melletti Wieliczkában a bányászok ráakadtak az aranygyűrűre, ami egészen Lengyelországig követte úrnőjét. Így lett a wieliczkai sóbánya (és nem mellesleg a bochnicaié is - nyilván minden bánya akar magának egy ilyen legendát) védőszentje egy magyar királylány, akiről odahaza vajmi keveset hallani. Más legendák is övezik pedig a nagy szeretetnek örvendő Kingát: például hogy az ő eldobott szalagjából lett a Dunajec folyó, a fésűjéből pedig az azt övező erdő, ami megmentette a tatároktól a lengyeleket. De "kézzelfogható" nyoma is maradt a sóbányákban a magyar kapcsolatoknak, ugyanis az egyik régi sószállító eszközt magyar kutyának hívják, mivel az, amikor tolták a bányában, ugató hangot adott ki.

Az már csak hab a tortán, hogy egy helyi diákszervezetnek köszönhetően elkezdhettem egy kisebb kezdő csoportnak magyart tanítani itt, Krakkóban. Legnagyobb meglepetésemre tizennégyen iratkoztak fel a tízalkalmas gyorstalpalóra, bár eddig nem jöttek kilencnél többen, de a lelkesedés tapintható - még akkor is, ha a toldalékolás és a sokszor semmihez se köthető szókincs után kisebbfajta sokkokat élnek át, azért tény, hogy hétről hétre nagy élmény a lengyel diákoknak annál többet tanítani, hogy egészségedre, köszönöm és pálinka.

Na de milyen maga Krakkó? Milyen a régió második legrégebbi egyetemének a hallgatója lenni, ha csak egy kis időre is? És vajon tényleg csak bulizásból áll az Erasmus? Minderről egy következő bejegyzésben mesélek, addig is öveket becsatolni, és persze sokszor ismételgetni: Polak, Węgier dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki!