Egy hete már kaptunk egy általános körképet a kollégiumi olvasókör e félévi munkájáról. De milyen is úgy igazán belecsöppenni egy könyvmoly közösségbe, ahol mindenki egészen más típusú könyveket olvas, és nem mellesleg az egyetemi tanulmányok mellett nincs is olyan sok idejük nem szakirodalmi-tankönyvi szövegekkel foglalkozni? Szili Petra és Nehéz Nikoletta ad egy kis ízelítőt az olvasóköri találkák hangulatából.

Abban egyetérthetünk, hogy a hobbijainknak hódolni a felsőoktatási tanulmányaink közben általában nem egyszerű. Főleg, ha a hobbink az, hogy ülünk egy csöndes helyen, és betűket falunk. Mert akkor bizony választani kell: vagy a barátainkkal megyünk erre-arra, vagy olvasunk, általában egyszerre nem megy. (Ha valakinek olyan barátai vannak, akiket nem zavar, ha olvasnak mellettük, adja őket kölcsön, köszönjük.)

Épp ezért, megértjük, ha esetleg kétségeitek vannak egy egyetemi olvasókör létjogosultságával kapcsolatban. Higgyétek el, nekünk is voltak. A következő kis összeállításban Nikivel elmeséljük a személyes élményeinket, melyek talán jobban meggyőznek titeket, hogy érdemes nektek is próbát tenni ezzel a kezdeményezéssel.

Az egyszeri diák története az olvasókörrel

Szeptemberben én még meg voltam róla győződve, hogy bár nagyon tetszik az olvasókör ötlete, nem fogok járni. Ennek a következő egyszerű okai voltak:
1. Idő, idő, idő: ugyan olvasásfüggő vagyok, és valamit mindig muszáj olvasnom, de sokszor nem haladok olyan gyorsan a könyvekkel, mint szeretnék. Ezért természetesen tartottam tőle, hogy nem tudom időre elolvasni a könyveket.
2. Kötelező-faktor: Nekem soha nem okozott gondot elolvasni a kötelezőket, de hát ki tudja, hátha a kötelességérzet rontja az olvasásélményt.
3. Bölcsész vénám túlnyomó hiánya: Bár olvasok szépirodalmat, azért többségben maradok a „szórakoztató irodalomnál”, tartottam tőle, hogy nem minden könyv fog tetszeni, amivel foglalkozunk.

Végül azért mentem el egy alkalomra, mert olyan könyvvel foglalkoztunk először, amit már olvastam (a Végjátékkal), és ezt biztonságosnak ítéltem. Egyből ott ragadtam, mert jó volt a társaság, minden alkalommal került az asztalra meleg tea, és kellemesen elbeszélgettünk a könyvekről. Különösen tetszett, hogy az alkalmak nagyon változatosak voltak, többféle műfajjal foglalkoztunk az év során, így semmi sem vált túl sokká, legalábbis számomra. Az egyik olvasókörön Lövétei Lázár László Zöld című verseskötetét olvastuk végig együtt, talán ezt az alkalmat élveztem a legjobban, de persze nagy élmény volt az író-olvasó találkozó is, ritka alkalom így belátni egy könyv kulisszái mögé. Mégis, én a magam részéről leginkább annak örülök, hogy olyan könyveket ismerhettem meg, amelyeket amúgy egészen biztosan nem olvastam volna el. Nagy szívfájdalmam, hogy nemigen vagyok otthon a kortárs magyar irodalomban, és nálam ilyen szempontból sokkal műveltebb emberektől kaptam egy kis útmutatást, hol lenne érdemes nekiállni.

Szili Petra

Olvasókör? Egyetemen? Kinek van rá ideje?! Meg egyáltalán: minek?!

Remélhetőleg az Eötvös Koli lakói között kisebbségben vannak azok, akiknek (csak) a fenti gondolatok jutottak eszébe a körünk kapcsán, de a kedvükért (is) megpróbálunk rávilágítani Petrával, miért is jó az olvasókör.

A miénk azért különleges, mert nemcsak olvasunk és megvitatjuk a gondolatainkat, hanem egy sikeres pályázatnak köszönhetően lehetőségünk nyílt meghívni egy kortárs írót is, így szervezhettünk egy kis családias hangulatú író-olvasó találkozót. Mikor Márkkal tudomást szereztünk erről a lehetőségről az olvasókör újraindításakor, mindkettőnkben ugyanaz a név merült fel: Szilasi Lászlóé, akit én először oktatói minőségében ismerhettem meg (és az ő bevezető szemináriumán éreztem először azt, hogy a legjobb döntésem volt a magyar minor), majd A harmadik híd című műve megjelenése után lettem igazán a „rajongója”. Könyve nagyon nagy hatással volt rám is, és az elolvasása után sokat beszélgettünk róla a barátokkal, meg kellett emészteni. Ráadásul elmentünk a megjelenés apropóján szervezett író-olvasó találkozók egyikére, amely még mélyebb értelmet adott az egyébként sem könnyed olvasmánynak.

Egyértelmű volt tehát, hogy őt hívjuk, bár egy kissé tartottam tőle, vajon a többiek, akik esetleg csak most, az olvasókör okán ismerkednek a regénnyel, mit fognak szólni hozzá. A találkozás előtt egy héttel összeültünk, megvitattuk az olvasottakat, és bár természetesen voltak, akiknek kimondottan nem tetszett a mű, azért sokakban sikerült gondolatokat ébresztenie. Így mikor Szilasi tanár úrral találkoztunk, már voltak kérdéseink, amelyeket feltehettünk.

Szilasi László tehát jött, és válaszolt, és mesélt. Mesélt. És még több gondolatot ébresztett. Mert megtudhattuk, mi indította őt a regény megírására, ki az az ember, akiből ezek a sorok kiszakadtak és miért. Hogy hogyan érlelődött benne a gondolat, egy fokozatosan lecsúszó ember fizikai megtapasztalásától a hajléktalanok körül segédkezők életébe való becsatlakozáson át a látottak feldolgozásáig. Aztán az ülepedés. A lélek munkája. És végül az alkotás. Ott ült velünk egy ember, és elmesélte, hogyan lesz az érzésből, az értetlenségből és a gondolatokból egy könyv, egy történet – egy tárgy. Az utólagos reakciók alapján még azoknak is meghozta a kedvet a regény elolvasására, akik úgy jöttek el, hogy még nem olvasták.

De szó esett sok minden másról is, kérdeztük az előző könyvéről is, a Szentek hárfájáról, és hogy hogyan lesz valaki író, milyen körülmények játszottak döntő szerepet az íróvá válásában, hogy építi be az ember a saját (családi, szociális) hátterét a művébe, illetve hogy hogyan éli meg, mikor az elkészül, lezárul. És ami a legérdekesebb, megtudhattunk információkat a mű további sorsáról, titkos „belső infókat” egy készülőben lévő feldolgozásról – ehhez viszont ott kellett lenni.

Szóval aki kihagyta, az sajnálhatja. Jó hír viszont, hogy a következő félévben is tervezünk író-olvasó találkozót, amelynek a szervezése már folyamatban van. Remélem, sikerült kedvet csinálnunk hozzá. :)

Külön köszönöm (itt is) Szilasi tanár úrnak, hogy eljött hozzánk egy estére, és bepillantást nyerhettünk életének (és lelkének) egy részébe.

Nehéz Nikoletta