Nemrég (egészen pontosan január 12. és március 12. között) volt szerencsém két hónapot eltölteni Törökországban, önkéntesként. Ebben a néhány részes sorozatban az ottani élményeimet és tapasztalataimat szeretném kicsit szélesebb körben is megosztani az országról és a benne élő emberekről.

Nem volt minden csodálatos, átéltem hideget-meleget is, de mindenképpen tanulságos két hónap volt, nem bántam meg, hogy bevállaltam. Az első részben a kiutazásom előzményeiről és körülményeiről szeretnék egy kicsit írni, a városról, ami két hónapig az otthonom volt, a szervezetről, az emberekről, akik ez idő alatt a családomat alkották, és egészen kicsit a projektről, amiben dolgoztam.

Tehát, hogy kerül ki egy egyetemista Törökországba két hónapra úgy, hogy egy fillért sem kell fizetnie?

A válasz rendkívül egyszerű, bár Magyarországon talán nem annyira széles körben ismert. Úgy hívják, hogy Európai Önkéntes Szolgálat (European Voluntary Service, röviden EVS). Ennek a programnak a keretein belül számtalan lehetőség áll a 18 (vagyis most már 17) és 30 év közötti EU-s polgárok rendelkezésére. A különböző projekteket általában civilszervezetek, iskolák, egyesületek hirdetik meg különböző témákban (a leggyakoribbak a különböző fiatalokkal, gyerekekkel és/vagy hátrányos helyzetűekkel foglalkozó programok, de nem kevés környezetvédelemmel vagy különböző művészeti ágakhoz kapcsolódó projektet is hirdetnek meg), és külföldi önkénteseket keresnek a lebonyolításhoz, így az önkéntesség a szakmai tapasztalat és egy másik ország megismerése mellett kiváló lehetőség arra, hogy a jelentkező igazi nemzetközi környezetbe kerüljön. És ha egyszer elindult az ember, onnan már nincs megállás...

Az EVS-programok nagy előnye, hogy a jelentkezőnek semmilyen költséget nem kell állnia (nekünk még az útiköltség 10%-át kellett fizetni, most már ennyire sincs szükség), csak annyi a dolga, hogy keres egy küldő szervezetet Magyarországon (mi a Messzelátó Egyesületen keresztül jutottunk ki), és egy szimpatikus programra beküldi a motivációs levelét és/vagy önéletrajzát, attól függően, hogy a fogadó szervezet mit kér. A legtöbb esetben a második körben át kell esni egy skype-interjún, erről nem tudok bővebben mesélni, mert nekünk nem volt ilyen (de akinek volt, mind azt mondták, hogy semmi vészes, csak egy beszélgetés). Nem árt persze, ha az ember alapszinten beszél angolul, de nem kell perfektnek lenni – a mi csoportunkban például volt olyan, aki csak pár szót nyökögött angolul, és teljesen jól elboldogult.

Tovább nem nagyon szeretném nyújtani ezt a részt, a lényeg, hogy a fogadó vagy a küldő szervezet (programonként változik) fizeti az utazást, a kinti szállást, étkezést, utazást, biztosítást, és a havi zsebpénzt. Hivatalosan a szabadidő a hétvége plusz havonta két nap, de ezt is meg lehet beszélni a fogadó szervezettel.

Nos, nálunk az első kaland még jóval a kiutazás előtt kezdődött (mellesleg elég sokat elárulva a török mentalitásról). Nem túlságosan szokványos módon már tavaly május végén-június elején tudtam, hogy ki fogok menni Törökországba – akkor a környezetvédelmi projekt, amire jelentkeztem, két hónapra volt meghirdetve, december 25. és február 25. között. Valamikor október közepén kaptunk egy e-mailt, miszerint a projektünk január 5-től február 5-ig fog tartani – ezen egy kicsit meglepődtem, de hát van ilyen, utána minden rendben lett, megkötötték a biztosításunkat is, és elkezdtük nyaggatni a törököket a repjeggyel, mondták, hogy persze, minden rendben lesz, aztán jött a karácsony meg az újév, és két hétig se kép, se hang. Illetve mégis: egy újabb e-mailből megtudtuk, hogy egy héttel később fog kezdődni a projekt.

Január 6. könyékén jutottunk el odáig, hogy kinéztünk egy repjegyet Helgával, a másik önkéntessel, és elküldtük a törököknek. Jött a válasz, amiben ugyan egy teljesen másik repjegy volt írva, de nem ez volt a gond, hanem hogy a visszaút március 12-re szólt, tehát mégiscsak két hónapra tervezett a fogadószervezet, csak erről elfelejtettek tájékoztatni minket (és mint kiderült, a küldő szervezetet is). Végül némi gondolkodás után rábólintottam a két hónapra, elvégre eredetileg is úgy jelentkeztem. Mindez történt egy keddi napon, a program vasárnaptól kezdődött. Szombat reggel tizenegykor érkezett meg a visszaigazolás Törökországból a másnap 10.45-ös járatra...

Az utazással nem volt semmi különös, a vízumot előre megvettük az interneten (20 dollár), Turkish Airlines-szal repültünk végig, ami nagyjából 2x2 óra repülési időt jelent. Este 10 körül érkeztünk meg Gaziantepbe, ahol kijöttek elénk a reptérre.

A fogadószervezetről: a nevüket például hetekig nem tudtam megjegyezni. Gaziantep Eğitim ve Gençlik Derneği, röviden GEGED, egymás között is csak így hívtuk. Két projektet futtatnak egyszerre, egy környezetvédelmit, amire mi is mentünk, és egy gyerekekkel foglalkozót, amire főleg hosszú távú (6-9 hónapot maradó) önkénteseket kerestek. Rajtunk kívül már három magyar volt a szervezetnél, ketten a gyerekekkel, egy a mi projektünkben, ezen kívül pedig 25-30 egyéb országból érkező önkéntes, 15-15 mindkét projektben.

Ha esetleg valakiben felmerült volna a kérdés, hogy mit keres Törökországban az Európai Önkéntes Szolgálat: a lényeg, hogy a résztvevő szervezetek közül legalább az egyiknek EU tagállamnak kell lennie. Így fordulhat elő, hogy Törökországban rengeteg EVS-projektet hirdetnek meg, és hogy a GEGED-nél többek közt grúz, ukrán, jordán, sőt, egyiptomi önkéntesekkel is együtt dolgozhattunk. Nagyon színes, nemzetközi csapat volt, bár sajnos két hónap elég kevés idő arra, hogy igazán össze lehessen barátkozni az emberekkel.

Talán ennyi elég is lesz a szervezetről és az előzményekről, akinek esetleg van kérdése, az ne fogja vissza magát!

A város neve Gaziantep, és a szír határtól nem messze található. Nagyjából akkora, mint Budapest, a délkelet-anatóliai régió legnagyobb, és Törökország hatodik legnagyobb városa, nagyjából 5000 évvel ezelőtt alapították, és a Föld egyik legrégebbi folyamatosan lakott települése. Ez mind nagyon jól hangzik, ennek ellenére a látványosságok legfeljebb három nap alatt megtekinthetők, de akkor már nagyon kényelmes volt az ember. Nincsen nagyváros nyüzsgés, sőt, csak nyomokban emlékezetet az európai városokra, de ezekre az eltéréseket egy későbbi bejegyzésben szeretném részletesebben kifejteni.

Mint említettem, a szír határ nincsen messze, és ez a legnagyobb város a határhoz közel, ami a menekültek számán is meglátszik - nagyjából 150.000 szír menekült él csak Antepben, a legtöbben meglehetősen rossz körülmények között élnek, és esélyük sincs kitörni ebből, ugyanis a többség nem beszél törökül, csak arabul... Mi többször mentünk ki a közeli parkba szír menekült gyerekekkel játszani (focizni, frizbizni, illetve egyszer videót is csináltunk velük, és két héttel a hazajövetelem előtt segítettem megszervezni egy kampányt, aminek célja ezeknek a gyerekeknek és családjaiknak a megsegítése volt - sajnos nem tudom, hogy azóta hogy áll a program, de remélem, sikerül elindítani. A lényeg, hogy a szír háború hatása ebből a szempontból nagyon meglátszik a városon: ha nem beszélsz törökül (és nem vagy egyértelműen európai, tehát szőke és/vagy nagyon kék szemű), akkor rögtön szír vagy.

Egy szír étteremben fényképedzkedünk a tulajjal

Néhány a szír gyerekek közül, akikkel gyakran játszottunk

Gaziantep eredeti neve Antep volt, és most is így hívják az emberek egymás között, ha beszélgetnek (már csak azért is, mert rövidebb). A „gazi” jelzőt, ami egyébként azt jelenti, hogy hős, az első világháború során sikerült elnyernie, amikor is sokáig küzdöttek a francia megszállás ellen. Gaziantep nevéről egy átlag töröknek elsőként leginkább a pisztácia jut eszébe, aminek török neve a város nevéből ered (antep fıstığı, „antepi mogyoró”), ehhez kapcsolódva pedig természetesen a baklava. Ezen a környéken termesztik a legtöbb és legjobb minőségű pisztáciát, amit a törökök elég sok ételhez-italhoz esznek, és bár jóval olcsóbban lehet hozzájutni, mint Európában, azért még itt is elég drága (egy kiló 30-40 líra, azaz 3000-4000 forint). Cserébe viszont nagyon finom...

A legnevezetesebb látnivaló az antepi vár (Antep Kalesi), amit azonban jelenleg sajnos csak kívülről lehet megnézni, ugyanis a pár évvel ezelőtti esőzések miatt leomlott a bevezető híd, és még mindig tart a restaurálás. Mindenesetre érdemes megnézni, már csak azért is, mert a bazártól sincs messze, oda pedig úgyis mindenki elmegy (vagy ha nem, akkor inkább ne is menjen Törökországba). A belvárosban van néhány múzeum, ezek közül az üvegmúzeumot, a helytörténeti múzeumot, a mozaikmúzeumot és a játékmúzeumot érdemes kiemelni (utóbbiban sajnos nem jártam). Az üvegmúzeumban különböző régészeti leletek tekinthetők meg a bronzkori agyagszobroktól a római üvegeken keresztül néhány egyszerű ékírásos tábláig. A helytörténeti múzeum Gaziantep történetét és helyi különlegességeit mutatja be (ezek közé tartozik többek közt a baklavasütés, a pisztáciatermesztés, a cipőkészítés, a réz- és ezüstművesség, illetve a különböző kagylóberakásos tárgyak készítése). A mozaikmúzeum pedig az Eufráteszen megépített duzzasztógát üzembe helyezése után Zeugma ösi városából kimenekített mozaikokat mutatja be.

Ókeanosz és Téthüsz mozaik

Mozaikminta

Gaia mozaik

A gaziantepi vár

Gaziantep legnagyobb dzsámija

Ékírásos táblák

Agyagszobrok

Halotti urna

Kagylóberakásos asztal

Római kori üvegek

Díszített tálak

Agyagszarvas

Akine további részletekre kíváncsi vagy kérdése, bátran keresse fel lassan, de folyamatosan frissülő blogomat a www.utonesutfelen.blogspot.com címen!

Lipka Borbála