Bernard Malamud (1914-1986) amerikai zsidó író, XX. századi világirodalom jelentős alakja. Regényeinek, elbeszéléseinek főhősei mindig esetlen, kilátástalan jövőjű emberek, akik tragédiákba sodródnak. Művészetének csúcspontja Jakov Bok, az ártatlan zsidó, akinél feltárul az igazát védő ember letisztult formája. Az író a regényért Pulitzer-díjat kapott.

A pokol létezéséhez nem szükséges tűz. Nem szükségesek lángok. Nem kell füstölgő, gőzölgő, bűzös infernó. Elegendő hozzá négy málladozó, koszos és nyirkos fal. Koszos padló. Dohos, rothadt szalmaágy. Állandó félhomály. Egy kis magánzárka egy embertelen börtönben. De ennél is rosszabb, mikor mindez társul a fejben egyfolytában tobzódó kérdésekkel, melyekre nincs válasz. Miért éppen engem? Mit követtem el? Miért bánnak így velem? Mi lesz később? Meglesz a tárgyalás? Mit tesznek értem a többiek?

Ezt a gondolati mókuskereket hajtja Jakov Sepszovics Bok, Bernard Malamud A mesterember c. regényének (The Fixer, 1966) főhőse. Jakov zsidónak született. Szegénységben tengeti életét Ukrajna egyik falujában, nem messze a fővárostól (a huszadik század elején vagyunk, II. Miklós orosz cár uralkodása idején). Felesége, Rajszl elhagyta. Nem tudott gyereket szülni neki. Arra kérte férjét, menjenek el, itt nincs semmiféle lehetőség, amit megragadva kissé jobb körülmények közé kerülhetnek. Jakov nem akart elmenni. Nem várt a külvilágtól semmit. Aztán a felesége megszökött egy férfival. A zsidónak apósán, Smuélon kívül nem maradt senkije. Neki pedig talán még annyija sincs, mint a vejének.

Jakov elhatározza, hogy mégis útra kel, szerencsét próbál. Egyszerű mesterember, mondja ő, elvégzi rendesen a munkáját, talán neki is szerencséje lesz. Kijevbe megy apósa rozzant szekerén. De itt sem történik vele semmi olyan, amit elképzelt magának: nyomorúságos lakásban él, munka alig akad, azért is legtöbbször egy tányér leves a fizetség. Jakov nem tudja, hogyan tovább. Aztán egyszer meglát egy részeget feküdni arccal a hóban. Felsegíti, a lánya segítségével felviszi a házba. A férfi hálája jeléül jól fizető munkát és szobát ad neki téglagyárában. Jakos álnevet vesz fel, mert abban a kerületben, ahol mint intéző dolgozik, nem élhetnek zsidók. Jótevője pedig a Feketeszázak zsidógyűlölő szervezet hűséges tagja.

Becsületessége, pontossága és igyekezete, hogy megszüntesse a lopásokat, hamarosan ellene fordítja a dolgozókat. A főnöke elégedett. Jakov is az lehetne, de feje fölött lebeg annak tudata, hogy zsidó, egy olyan országban, ahol nem szeretik a zsidókat. És ekkor meggyilkolnak egy orosz gyereket, nem messze a gyártól. Vé iz mir, gondolta nyugtalanul, valami rossz dolog történt. Haragosai közbenjárására Jakovot letartóztatják, és a gyermek megölésével vádolják. Tulajdonképpen itt kezdődik a férfi valódi kálváriája, pokoljárása.

Csupán egy vizsgálóbíró áll ki mellette, Bibikova, aki sejti, hogy a zsidó ártatlan. De a többiek nem tudják, nem is akarják tudni. A cél: el kell ítélni a zsidót, bármi áron. Rá kell venni, hogy vallja be bűneit. Így megmutatják maja a birodalomnak, hogy milyenek a zsidók: képesek rituális célból tőrt döfni egy kisgyerekbe, aztán felfogni a vérét. Miért kell? Hogy megigyák. Egy orosz pap állítja ezt, aki sokat tanulmányozta a zsidó vallást és a zsidók természetét. Régóta ismert szertartás ez. Megvan hát az indíték. De ez nem az igazi. Nem baj, van másik: a gyerek egyszer beszökött a gyárba, Jakov pedig elkergette. A fiú biztosan észrevette, hogy Jakov zsidókat bújtat a lakásán, és megfenyegette, hogy feljelenti a rendőrségen. Meg kellett halnia.

Csak Bibikov, a vizsgálóbíró tudja az igazságot, de egyedül van a rendőrökkel, a Feketeszázakkal, a fiú édesanyjával, az ügyésszel, a miniszterrel, a cárral: egész Oroszországgal szemben. A birodalomnak zsidó áldozatra van szüksége, és Jakov rosszkor volt, rossz helyen. Ez azonban nem segít rajta. Egy zárkába csukják, egyedül, megfosztva rabtársaitól, éheztetik, kínozzák, naponta négyszer megmotozzák. Az őrei megvetik, bántalmazzák. Épp annyira foglalkoznak vele, hogy ne haljon meg. A tárgyalásig nem halhat meg. Az ügyész eközben többször próbálkozik: vallja be Jakov, hogy bűnös, akkor enyhébb büntetést kap, kényszermunkát Szibériában. Vagy elviszik külföldre és ott maradhat. A megtört, lefogyott,
legyengült, majdnem megőrült férfi azonban makacsul tagad. Ezt az egyet nem hajlandó beismerni. Pedig pártfogója, Bibikov elbukott. Smuél meghalt. A mellé rendelt ügyvéd nem sok jót remél. De Jakovban mégis marad egy halvány remény, de nem a szabadulására: arra, hogy kiadják a vádiratot, és meglesz a tárgyalás, amihez joga van. Mert enélkül, ha akarják, élete végéig itt tarthatják mint előzetes letartóztatottat.

Egyetlen társasága az őrei, akik undorodnak tőle. Néha mégis elbeszélgetnek vele. Ha ez sincs, maradnak a szüntelen kérdések. A sivárság, mert nincs más, és ez is lesz, újra és újra, még ha a zsió bele is pusztul, akkor is ez marad. A szürkeség, amit a börtön jelképez. Jakovról lefoszlik a ruha, csontjairól leapad a hús. Emlékezete megromlik. Nincs vigasztalás a vallásban sem: a férfi nem hisz Istenben, szabadgondolkodónak vallja magát, (hiába a vérvád, mely állítólag vallási szertartás) Marad Jakov, a rab, aki csak egyetlen dolgot tud: ártatlan. A véksőkig, a végtelen időkig ártatlan. Csak ez a tudat marad, a végső lényeg: az utolsó igazság. Amivel bármit is csinálnak, sohasem csorbul. Jakov pedig ebbe kapaszkodik kétségeesetten, a reményen, az embereken, a világon is túl. Kitart mindvégig. Az embertelenség, amivel ezt el akarják tiporni benne, a szenvedés, amit a férfi kénytelen megtapasztalni, miközben saját, egyszemélyes igazsgátá hangoztatja, végül megmozgatja az egyik őrt is: kiáll mellette, és ezért halállal lakol. De Jakov, úgy tűnik, elpusztíthatatlan. És aztán meglesz az a tárgyalás, ami, ha messze is van a szabadulástól, de legalább felvillantja a reményt egy majdani szabadság felé. Jakov szabad az elveiben. Szabad szeretne lenni úgy is, mint ember.

Részlet a műből:

„Bent a cellában Kogin keresztet vetett.

Jakov lassan, diederegve vetkőzött. Meztelenül állt, csak a trikója maradt rajta. Vigyáznom kell, gondolta, különben baj lesz. Osztrovszkij is figyelmeztetett. De miközben így csitította magát, érezte, hogy nő benne a düh. Fülében zúgott a vér. Mintha gbödröt ásott volna, aztán letette az ásót, és a gödör tovább mélyült, önmagától. Sírgödör lett belőle. Látta magát, amint az igazgatóhelyettes arcát hasogatja, és halálra rugdossa.

– Nyisd ki a szád. – Berezsinszkij bedugta a nyelve alá mocskos ujját.

– Tárd szét a segged.

Kogin a falra bámult.

– Vegye le azt a büdös trikót – parancsolta az igazgatóhelyettes.

Fékeznem kell a dühömet, gondolta a mesterember, és a szeme előtt elfeketült a világ. De a dühe csak nőtt.

– Minek? – ordította. – Eddig még sosem vettem le. Mért vegyem le most? Mért kínoznak?

– Gyerünk, mert letépem.

Jakov úgy érezte, mintha a cella vibrálna, megolvadna. Jobb lett volna enni, gondolta. Hiba volt, hogy nem ettem. Látta, hogy egy sovány, meztelen ember áll a dermesztő cellában, letépi magáról a trikót, rémülten nézte: belevágja az igazgatóhelyettes arcába.

Halotti csend szállta meg a cellát.”

Kutus Bence