Jack Nicholson után egy másik, ezúttal fiktív színész esik Kutus Bence vegyész látcsöve alá, név szerint Hendrik Höfgen.

Én csak színész vagyok – mondja Hendrik Höfgen, a Berlini Állami Színház nagyra becsült intendánsa Szabó István 1981-es, Mephisto című filmjében, melyért Oscar-díjat kapott. A film pedig Klaus Mann (a Nobel-díjas Thomas Mann fia) azonos című művéből készült. A szerző a regény első, amszterdami kiadását követően (1936) haláláig küzdött azért, hogy a mű megjelenjen Németországban. Végül 1956-ban látott napvilágot az NDK-ban, de az NSZK-ban csak 1981-ben adták ki először, nagy példányszámban. Ennek talán legfőbb oka a regényből áradó leplezetlen társadalomkritika mellett egy színész volt, éppen olyan, akiről Hendrik Höfgenként olvashatunk a regény lapjain.

Höfgen, aki valódi keresztnevét, a Heinz-t az előkelőbb hangzású Hendrikre cserélte, a történet elején a Hamburgi Művészszínház legnagyobb hírű, tehetséges színésze. Az egész város közönsége és a kritika is elismeri játékának gazdagságát, csillogását és eleven lüktetését a színpadon. Hamburg azonban Hamburg, nem a főváros. Berlin… Ott lehetne igazán nagy sikert aratni, a történelmi Németország fővárosában. Vidéken nem veszik észre az embert. Ez az ellentét akkor jelenik meg igazán, amikor Dora Martin, országszerte ismert színésznő vendégszerepel Hamburgban. Ilyen nagyívű pálya szinte elviselhetetlen a becsvágyó Höfgen számára, aki sosem juthat elég magasra Hamburgban, ami „csak” vidéki város.

Kezdetben ideköti minden: a színház, barátai, ismerősei, és szeretője, Juliette Martens, vagy ahogy Hendrik hívja, Tebab hercegnő. Juliette félvér néger, akinek apja német volt. Kettejük viharos, ellentmondásos és titokban tartott szerelme újra és újragerjeszti a férfi szunnyadó energiáját, melyet a színpadon tud csak kisugározni magából. Egész élete a színházé, nélküle elpusztulna.

Hendrik rendszeres fellépései mellett lelkesen szaval a Forradalmi Színházról, melynek barátja, Otto Ulrichs az élharcosa. Otto valóban meg akarja valósítani a munkásszínpadot, mely mindenkinek szól, főként az egyszerű embereknek. Hendrik segítségét kéri, aki mindig is hangoztatta, hogy rokonszenvez a kommunistákkal. Ő azonban megamarad a beszédnél, a tettek elmaradnak. A Forradalmi Színházból nem lesz semmi, Hendrik a lelke mélyén Berlinbe vágyik. Feleségével, Barbara Brucknerrel kötött házassága segíti céljának elérésében: apja befolyásos, világhírű tudós, remek kapcsolatokkal. Barátai pártfogása végül eljuttatja a várva-várt fővárosba, ahol a professzor, nemzetközi hírű rendező szárnyai alatt gyors sikereket arat: mindezt tehetségének és szorgalmának köszönheti.

Berlin hamarosan felfigyel rá, hírneve növekszik. Höfgen végre megkapja az őt megillető helyet az ország színészeinek sorában. A gyorsan ívelő pálya azonban hirtelen megtörik 1933-ban. Amire sokan nem számítottak, bekövetkezik: a nemzetiszocialista párt Hitler vezetésével hatalomra jut. Nemkívánatossá válnak bizonyos személyek, többek között a rendező és Höfgen apósa; legtöbb barátja, így Otto Ulrichs is. Höfgen külföldre menekül, de néhány pártfogója kijárja az újdonsült miniszterelnök barátnőjénél, Lotte Lindenthalnál, hogy intézze el Hendrik visszatérését. Höfgen boldog: hazatérhet Németországba, a német színházba, és folytathatja megkezdett pályáját. Semmi nem lehet fontosabb a karriernél. Legfeljebb a kormány változott, ezért nem kell szándékosan emigrálni, ő csupán színész, és egyetlen célja van: játszani, meghódítani a színpadot. Barátai, felesége, szeretője lassan elmaradnak mellőle, mert a náci uralom elől menekülniük kell, vagy akinek már nincs erre ideje, kivégzik. Hendrik pedig emelkedik, tovább, a magasba, a színház élére kerül intendánsként, hű barátjaként a miniszterelnöknek, aki pártfogásába veszi. Kommunista múltját elnézik neki. Höfgen megalkuvó ember, eltűri az országban kibontakozó, korántsem idilli helyzetet. Egy óvatlan pillanatban mégis összeomlik, mert lehull a maszk, az álarc, amit éppen a körülményeknek megfelelően húzott az arcára. A magányos, kétségbeesett Höfgen, a náci Németország vezető színésze felkiált: „Hiszen én csak egy egyszerű színész vagyok!”

Valóban, Höfgen ízig-vérig színész. Élete majd minden pillanatában színészkedik, ahogy a helyzet éppen megköveteli. Nem tehet másként: a karrierje forog kockán. Németországban csinált karriert, hírnevet, vagyont. Miért mondjon le erről, hogy külföldön becsmérelje a kormányt, és fillérekből tengődjön? Kinek használ ezzel? Mire jó mindez? A nácikat úgysem lehet egykönnyen elűzni a hatalomból, melynek átvételére sokáig és türelmesen készültek. Ő nem akar mást, mint német földön, németeknek játszani. Mindezt megteheti, ha fejet hajt a náciknak. Fejet is hajt, nem törődve az eseményekkel. Tartja magát ahhoz, ami: színész.

A regény fő kérdése, a megalkuvás és a lelkiismeret között feszülő ellentét feloldása nem egyszerű, ha az ember számára saját magán kívül (s azzal összefonódva) hivatása a legfontosabb, melynek előfeltétele, hogy elismerje a kenyéradó kéz jóságát, de legalábbis, hogy szemet hunyjon durvasága felett. Máshol talán lecsap ez a kéz, vagy felakaszt néhány embert, de Hendrik nem köpheti le azért, mert magas polcra helyezte. A színész igyekszik ezen a polcon maradni, tulajdon lelki dillemáját mélyre elrejteni, s lehetőleg nem foglalkozni vele.

Feltehetően így tett Gustav Gründgens is, aki hasonló karriert futott be a hitleri Németországban, s így a regény megjelenése után úgy vélte, egykori barátja, Klaus Mann őt bírálta művében. Az író vélekedése szerint típust ábrázolt; olyan típust, aki, ha nem is volt a kezdetektől a náci törekvés zászlóvivője, de mindenesetre félreállt a zászlóvivők útjából. Gründgens azonban hajthatatlan maradt, s elérte, hogy az író haláláig, még a világháborút követően sem adták ki németül a Mefisztót. Mert kemény kritikája a társadalom és kor ellen minden oldalról tüntet a náci elnyomás és katasztrófa ellen, s nem lehet kétséges, hogy a szerző melyik oldalon áll. Mefisztó az ördög, ezernyi arccal, s mint a történetben olvashatjuk, ez Hendrik Höfgen nagy szerepe, de hogy ember ő, ördög, vagy csak színész, azt az olvasónak kell eldöntenie.

Kutus Bence