Annak idején, amikor Rowling befejezte a Harry Potter-sorozatot, az én zsenge ifjúságomban is lezárult egy korszak, mint olyan sok más korombeli fiataléban. Meglehetősen magabiztos voltam azt illetően, hogy a hölgyeménynek továbbra is lesz írói karrierje (feltéve, ugyebár, ha akarja, hiszen immár anyagilag semmire sincs rászorulva), azonban később, ahogy elkezdtek megjelenni a felnőtteknek szánt regényei, kételkedni kezdtem, hogy vajon a felnőttkoromnak is lesz-e olyan meghatározó alakja, mint a felnövésemnek volt. Mindenesetre kész voltam adni neki egy esélyt.

Pagford álmos angliai kisváros, aminek festői szépségű utcácskái mögött a kis közösségekben szokásos piti ellentétek, utálkozások, titkok és személyes tragédiák sorakoznak. Azonban az évek óta bebetonozódott stabil viszonyokat megbontja a városi képviselőtanács közkedvelt tagjának, Barry Fairbrothernek a halála. A poszt betöltéséért azonnal elindul a civakodás, aminek nem kis jelentősége van, hiszen ha a megfelelő kezekbe kerül Fairbrother széke, akkor az a konzervatívok javára billentheti a mérleg nyelvét, ebben az esetben pedig az önkormányzat által pénzelt drogrehabilitációs központ léte veszélybe kerülne. A torzsalkodás és a lehetséges jelöltek kigolyózása közepette váratlanul felbukkan valaki a város honlapján, aki Barry_Fairbrother_Szelleme álnéven kompromittáló információkat közöl a jelöltekről. Azonban az érintettek csak akkor lepődnének meg igazán, ha tudnák, valójában ki az, aki a kárukat akarja.

Egy félreértéssel kezdtem az olvasásélményemet, ugyanis régebben felületes információk alapján az maradt meg benne, hogy Rowling új regényei krimik, sikeresen összekevertem tehát azokkal a könyveivel, amiket Robert Galbraith álnéven jelentetett meg. Az elején mindjárt halálesettel nyit a könyv, szóval egy kis ideig nem is ingatott meg a hitemben, de aztán gyorsan és erőteljesen. Szóval csak úgy elöljáróban elmondanám, hogy ez a könyv szépirodalom. Nincs meg benne írmagja sem a Harry Potter érdekes világkidolgozásának, vagy izgalmas, csavaros történetvezetésének (csavar az épp akad mondjuk). Bár utóbbi miatt bíztam Rowlingban elsősorban, de meglepő módon izgalom nélkül is teljesen megszerettem ezt a könyvet, egyszerűen csak rá kellett állnom a lassú sodrására. Aki azonban erre nem készült fel, vagy nem szereti a társadalmi keresztmetszeteket boncolgató, lélektani problémákra kihegyezett regényeket, annak bizony ez a piros-sárga féltégla kínszenvedés lehet.

Ami kiemelendő számomra a kivitelezéssel kapcsolatban, az a fordítás minősége. A szereplők nyelvi egyénítése remekül meg volt oldva a könyvben, ráadásul azt is nagyon jól kezelte szerintem a fordító, szerkesztő, hogy mikor kell magyarázatokat fűzni a könyvben szereplő olyan kifejezésekhez, amiket esetleg nem érthetünk, ezek a megjegyzések az esetek többségében indokoltnak látszottak.

A történet rengeteg párhuzamos szálon fut, a különböző szereplők élete néha egészen váratlan módon kapcsolódik össze, ahogy az már csak egy ilyen kisvárosban lenni szokott. Nem mondhatnám azonban, hogy túlságosan megkedveltem a karaktereket. Nagyon realista módon ábrázolja őket a történet, mindenkinek valami hibája, többé-kevésbé elmondható, hogy minden szereplő az élete legalább egy területén csődtömeg. Ha másban nem is, hát a gyereknevelésben, aminek következtében a szereplőgárda tulajdonképpen két táborra van szakadva: a felnőttekre és a kamasz gyerekeikre.

A felnőttek életében az egyáltalán nem szokványos problémáktól (pánikbeteg, paranoiás tanár) a teljesen hétköznapi dolgokig terjed a skála (sikkasztás, unatkozó feleség, túlsúly), de az a lényeg, hogy a felnőttek közül tényleg senkit sem ábrázol igazán pozitívan a könyv. Például Parminder Jawanda, az orvos, rettenetes anya: folyamatosan rugdalja mentálisan az amúgy is teljes önértékelési zavarral küszködő, iskolai bántalmazás (bullying) áldozatául esett  lányát, ráadásul borzalmasan merev és hideg nőszemély is. Barry Fairbrother az egyetlen kivétel a szabály alól, akit tényleg mindenki szeretett, és aki úgy tűnik, hogy valóban rendkívül jó ember volt. Persze vele sem volt megelégedve mindenki: a felesége pont azt utálta benne, hogy miért vesz ennyire részt a város életében, miért tesz ennyit másokért, amikor fordíthatná az időt a családjára is (ez meg mondjuk az ő kicsinyességéről mond értékítéletet).

A fiatalokat se ábrázolja közel sem tökéletesnek a könyv, de ők azért valamivel tisztábbnak tűnnek. Ez talán részben azzal a kamasz lázadással függ össze, hogy elutasítják a szüleik értékrendjét, és hát van mit elutasítani bőven. Persze ez nem mindig jó, főleg Gaián éreztem azt, hogy nagyon gyerekes, és sokkal megértőbb is lehetne a párkapcsolati nyavalyákban szenvedő anyukájával. Másrészt pedig ott volt Mócsing, aki a lázadást annyira túlzásba vitte, hogy teljesen értelmetlenné vált az egész: miközben elítélte az apja képmutatását, pontosan olyan képmutatóvá vált maga is, csak mivel feltételezte, hogy az emberek iránt tanúsított minden jó érzés hamis, ezért még feljogosítva érezte magát arra is, hogy embertelen legyen. Persze könnyen játszotta a nagyhalált, hiszen neki megvolt mindene és a szülei abszolút elkényeztették, míg a legjobb barátja, Andrew, folyamatos terrorban élt otthon a bántalmazó apja miatt, nem csoda hát, hogy egy idő után rosszul tolerálta Mócsing önsajnálatát.

Az egyéni problémákon kívül azonban nagyobb dolgokról is szól a könyv, az egész közösség működésével is foglalkozik. Pagford kisvárosa hiába nagyon elbűvölő látszatra, az emberek hozzáállása ezt a kellemet erősen rombolja. Először is, ami nagyon rányomja a könyvre a bélyegét, azok a tipikus kisvárosi előítéletek. A tősgyökeres pagfordiak ellenszenvvel tekintenek minden frissen érkezőre, külföldire vagy furcsára és problémásra. Ez támogatja meg érzelmileg a fő konfliktust: a konzervatív városlakók homokba dugnák a fejüket és sorsára hagynák azokat, akiknek a drogrehabilitációs központra szükségük van, miközben az ellenkező tábor fontosnak tartja a támogatásukat, hangsúlyozza, hogy ez igenis az ő felelősségük.

Az egész könyv kifejezetten morózus hangulatú, és a vége is elég tragikus, ez nem az a regény, amivel be kell kucorodni téli estéken és megmelegedni mellette, mert sok vigaszt nem ad. Mégis, a könyv legvégén, amikor már kellőképp rosszul érzed magad tőle, felcsillan az alagút végén a fény. Néhány szereplő megnyilvánulása - Parminder lányának, Sukhvindernek a bátorsága, Andrew egyszerű embersége, Samantha, aki a dühéből és a megkeseredettségéből valami pozitívot kovácsol végül – azért arra enged következtetni, hogy talán mégis van még remény ezeknek az embereknek. Meg persze azt se bántam, hogy Mócsingnak az élet tanított egy kemény leckét.

Összességében nagyon elégedett vagyok a könyvvel, meglepetésemre nem volt egy könnyű olvasmány, de talán nem is bánom. Rowling bebizonyította, hogy sokféle érzékeny témához tud értelmesen hozzányúlni (bullying, vagdosás, drogfüggőség, családon belüli erőszak stb.), és sikerült egy olyan könyvet alkotnia, aminek az irodalmi értékét már nehéz lenne vitatni. Remélem, nem veszik el teljesen a krimikben és fog még ehhez hasonlóan jó, kemény és tartalmas regényeket is írni.

A regényből BBC-sorozat készült, amit idén fognak vetíteni.