A Törökországról szóló rövidke sorozatom következő részeiben (az elsőt itt olvashatjátok) arról szeretnék írni, hogy milyennek láttam az országot európai, illetve magyar szemmel.

Két hónap természetesen akkor sem lett volna elég a jó országismerethez, ha semmi mással nem lettem volna elfoglalva, csak a kulturálódással, ehelyett főleg akklimatizálódni és ismerkedni próbáltam. De mindenképpen részletesebb képet kaptam az országról, mint amivel a legtöbb itthon maradt ismerősöm rendelkezhet. Hazatérésem után sokszor kellett válaszolnom az „és milyen volt kint?” típusú kérdésekre, és bár órákig lehetne fejtegetni a tapasztalatokat, igyekszem rövidebben és élvezhető formában megosztani őket.

Törökországról a magyar embernek általában a százötven éves török uralom, a kebap és az Egri csillagok jut eszébe (nem feltétlenül ebben a sorrendben). Esetleg a török kávé, tea vagy a hastáncosok. Pedig mennyi minden más van, amiről érdemesebb megemlékezni! Ezúttal a török konyháról szeretnék szubjektív képet festeni, kicsit szélesítve az általában ismert török ételek és italok skáláját.

Először is szeretném ismét leszögezni, hogy Törökország nagyon nagy. Ez már önmagában is elég lenne, hogy jelentős kulturális különbségek alakuljanak ki, de hozzájárul még az is, hogy az ország gyakorlatilag átjárót képez Európa és Ázsia között, ami az országon belüli különbségekben is megmutatkozik. Isztambulban például nem jártam, csak a reptéren (de az bőven elég volt), de akik jobban ismerik a várost, azt mondják, hogy az már majdnem Európa. Én főleg a gaziantepi élményeimről tudok mesélni – amikor valami másról lesz szó, azt külön ki fogom emelni.

A török ételek egy része hazánkban is ismert, és nagy népszerűségnek örvend (a budapesti belvárosban például egymás érik a török éttermek), ez azonban csak nagyon kicsinyke szelete a török gasztronómiának, és véleményem szerint nem is a legjobb. A kulturális különbségek a különböző tájegységek konyháiban is megmutatkoznak, sőt, minden ismertebb ételnek megvan az „őshazája”, így például baklavát Gaziantepben kell enni (errefelé termesztik ugyanis a legtöbb és legfinomabb pisztáciát, ami egyébként a nevét is a városról kapta – antep fıstığı, kb. „antepi mogyoró”), kebapot pedig Adanában. A baklavát mi is megkóstoltuk – hát édesnek édes, sziruposnak szirupos, aki itthon nem szereti, ott se fogja, de tényleg más, mint a Magyarországon kapható. És a belvárosban minden harmadik bolt cukrászda vagy baklavás (mármint nem itthon, hanem Gaziantepben).

                                       forrás: www.olidadrachten.nl

Ugyan Európában viszonylag ismert a török kávé (amit kis réz kávéfőzőben kell kevergetni vízzel és cukorral), én úgy tapasztaltam, hogy inkább csak a nagyobb városokban isszák, egyébként sokkal inkább a méregerős török teát ikortyolgatják (egyharmad csésze teához kétharmad csésze vizet adnak), méghozzá folyamatosan. A bazárokban külön teafőző műhelyek állnak, és alkalmazottjaik egész nap a körbejárnak, szépen megmunkált tálcákon szállítva az előre kiöntött teaadagokat. Az egyik couchsurfing-hostunk Kappadókiában kijelentette, hogy egy átlagos napon legalább húsz csésze teát isznak meg, de inkább többet; a kamionsofőrök pedig, akik gyakran minket is meghívtak reggelire vagy ebédre út közben, három-négy teát is ledöntöttek, amíg mi igyekeztünk nem leégetni a szánkat egy, de legfeljebb két csészével. A fekete teán kívül ismertebb még a hagyományos almatea – ezt nekem sajnos nem sikerült megkóstolni, ugyanis minden alkalommal leragadtam a salepnél, amikor lehetőségem lett volna rá.

forrás: www.turkishtimedergi.com                              forrás: zestgrup.wordpress.com

És ezzel elérkeztünk a következő ponthoz. A salep. Megoszlanak róla a vélemények, de az enyém személy szerint az, hogy az egyik legfinomabb ital, amit valaha kóstoltam, az ambrózia ízét képzelném ilyennek, ha szabad egy kicsit túlzásba esnem. Eredetileg tejből, cukorból és salepporból készítik (utóbbit pedig bizonyos orchideák gyökérgumójából őrlik), de természetesen ennek is kapható már dobozos, illetve instant por változata (a dobozos nem rossz, az instantot még nem mertem kipróbálni). Az íze talán egy kicsit a gyömbérrel kevert vaníliáéhoz hasonlít, általában fahéjjal és őrölt pisztáciával vagy dióval szokták „tálalni”. Aki Törökországban jár, ne mulassza el kipróbálni!

Általánosan kedvelt, sokszor víz helyett fogyasztott ital az ayran, vízzel hígított joghurt. Ilyet lehet kapni itthon is, de nem sok köze van a valódi ayranhoz, szóval ezt is inkább kint érdemes megkóstolni. Lehet dobozban és üvegben is kapni, az étkezésekhez pedig sokszor ingyen adják. Az íze a natúr joghurtéhoz hasonlít, bár annyira nem erős, és azonkívül, hogy a szomjat oltja, még egy kicsit laktató is. És nagyon finom, könnyű rászokni. Törökországba utazóknak szintén kötelező!

                                                                           saját kép

Kevésbé ismert kávéféleség a menengic, amit pisztáciából őrölnek, és üvegben, zselés formában lehet kapni a boltban. Én egyszer ittam kávézóban, bevallom, nem igazán ízlett (szerintem konkrétan föld íze van), de több önkéntes társam odáig volt érte.

Itthon nehezen és drágán beszerezhető, de arrafelé elég népszerű italféleség a gránátalmalé (nar suyu), amit salátaöntetként is lehet használni. Először voltak fenntartásaim vele szemben, de mint később kiderült, feleslegesen: nagyon finom és frissítő ital. A városokban egyébként viszonylag elterjedtek a kis boltok, ahol frissen facsart gránátalma-, banán-, eper-, szőlő-, és egyéb gyümölcsleveket lehet kapni. Ennek a műfajnak a csúcsa az atom nevű lötyi, amibe nem sikerült pontosan megfigyelnem, hogy mit raknak, de gránátalmalevet és banánt tuti, meg a tetejére valami diófélét (dió, mogyoró, pisztácia, hol mi). Aztán az egész megy bele egy pohárba egy szívószállal, és lehet a bazárban mászkálás közben szürcsölni.

A nemzeti alkohol a raki, az ánizspálinka. Ezzel kapcsolatban nincsen túl sok élményem, ugyanis nagyjából már a szagától hányingerem lett, de azért egy-két alkalommal én is megkósoltam. Elég maradandó élmény volt, többet nem követem el ezt a hibát. Általában vízzel felöntve isszák, amitől az illóolajok fehéren kicsapódnak, és tejhez hasonló színű lesz az egész, de akár vízzel, akár anélkül, szerintem ihatatlan. Persze akinek nincs baja az ánizzsal, annak nyilván könnyebb...

                                          forrás: http://www.turkeytravelplanner.com

Térjünk vissza az ételekre, mert hát sajnos nem csak baklavából áll a világ. Itthon főleg a kebap és a döner ismert, én viszont nem igazán eszem húst (bár Törökországban sokszor nem volt más választásom – a vegetáriánus szó gyakorlatilag ismeretlen fogalom arrafelé), úgyhogy ezekről aránylag keveset tudok áradozni, bár mindkettőt megkóstoltam. Illetve őszintén szólva az utazások során meglehetősen sokszor ettem én is tavuk dönert (csirkés döner), ezt ugyanis a legtöbb útszéli kajáldában még külföldieknek is viszonylag olcsón lehet kapni. Ez gyakorlatilag tésztába (amit mi pitának hívunk, Törökországban pedig a legtöbb kenyérfélével egyetemben ekmeknek nevezik) tekert csirkehús, saláta, csípős paprika és egyéb zöldségek. Általában adnak még hozzá, vagy az asztalra tesznek még csípős paprikát, citromot (ez teljesen általános, mindenre citromlevet facsarnak, és egyáltalán nem rossz), illetve lehet kérni külön az elképesztően csípős levet, amit vörösrépából készítenek és a şalgam suyu névre hallgat. A boltokban nagy műanyagpalackokban lehet kapni, és szétmarja az ember torkát (ezzel volt egy elég kellemetlen élményünk is, amikor stoppolni mentünk két ukrán és egy francia önkéntessel, egy kamionsofőr meghívott minket ebédelni, és egy fél literes pohárban ilyen löttyöt is kaptunk, amiről mindenki azt hitte, hogy gránátalmalé, aztán nem győztünk krahácsolni utána – én hősiesen megittam belőle fél pohárral, a többiek pár korty után feladták; a vendéglátónk két pohárral döntött le belőle...).

Szintén tipikus török étel a lahmacun, amit török pizzának is neveznek. Nos, a pizzához nagyjából annyi köze van, hogy lapos és rátesznek valamit, de ez is több, mint a semmi. Általában hosszúkásra nyújtott laposan sütött tészta, amire fűszeres-húsos szószt kennek (nekem csináltak húsnélkülit egyszer, az például extra fűszeres volt), aztán kézzel, félbehajtva, összetekerve lehet majszolni belőle kettőt-négyet-hatot-tízet, étvágytól függően. Ehhez hasonló formátumú, csak kissé vastagabb tésztájú a pida, aminek a tetejére például sajtot olvasztanak. Ilyet Urfában kaptam vegetáriánus ebédként, és annyira laktató volt, hogy nem tudtam az egészet megenni, viszont annyira finom, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott otthagyni...

                                       forrás: Wikipédia

Itthon kevésbé ismert, Törökországban viszont meglehetősen elterjedt étel a çiğköfte, ami lényegében jól összegyúrt paradicsom- és paprikapüré, sok fűszerrel (a törököknél általában fűszer = csípős paprika), amit ugyanúgy lehet rendelni, mint a pizzát. Egyszer csináltak nekünk hagyományos, rendes çiğköftét, nagyjából egy fél maroknyi jutott mindenkinek, de sokan nem bírták megenni, annyira erős volt (én tíz percig nem éreztem utána a torkom, de legyűrtem az egészet!).

                                                                             saját kép

Egy másik nagy kedvencem, amiről korábban még sose hallottam, a szőlőlevélbe tekert mazsolával kevert rizs, aminek sajnos nem tudom a török nevét. Ezt köretként adják, és szerintem nagyon-nagyon finom, a szőlőlevél miatt kissé édes, citrommal meglocsolva egészen különleges ízű étel, mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, ha alkalma adódik rá.

                                                                          saját kép

Zöldségek közül igen népszerű a padlizsán. Hát, igen, ennek én sem örültem kifejezetten... Semmi bajom a padlizsánnal, amíg nem naponta kétszer-háromszor kerül elém. Szerencsére ez nem gyakran fordult elő, ugyanis éppen nem volt szezonja. De most komolyan, hogy lehet a pizzára (rendes pizza, nem lahmacun) padlizsánt tenni?!
Az uborkából, ami szintén népszerű zöldség, ugyanolyan salátát készítenek, mint amit görög nevén általában tzatzikinek ismerünk, csak éppen cacıknek nevezik.

Sokan szintén török ételként tartják számon a csicseriborsóból készült falafelt és hummust. Bizonyára hozzánk török közvetítéssel jutottak el ezek az ételek, de amennyire én tudom, inkább arab eredetűek. Egyébként leginkább a szír étteremben találkoztam velük, török kajáldákban nem igazán. A falafel nagyon ízlett, és sajnálom, hogy csak egy-két alkalommal jutottam hozzá, a hummus viszont nem igazán jött be nekem – túlságosan semmilyen íze volt.

Törökország konyhájáról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említenénk az édességeket. Mindenhol ott vannak, rengeteg a cukrászda és édességbolt, elképesztően nagy a választék. A baklava csak a jéghegy csúcsa, ezen kívül még rengetegféle süteményt és édességet lehet kóstolni. Őrölt pisztáciából például préselnek kicsi zöld rudakat, sajnos nem tudom hogy hívják, és kóstolni is csak azért kóstoltam, mert amikor pisztáciát vásároltam, a boltos ajándékba adott egy rudat. Ugyanis mindennek, ami pisztáciából készül, meglehetősen borsos ára van (Antepben a pisztácia kilója 26 és 42 líra között mozgott, amikor kint voltam, a többi városban ennél inkább csak drágábban lehetett hozzájutni).

A baklava mellett az egyik legelterjedtebb édesség a künefe, ami leegyszerűsítve kadayif tésztában sütött sajt, persze az elmaradhatatlan sziruppal nyakon öntve és egy kis pisztáciával megszórva. Első hallásra talán kicsit furán hangzik a sajt és az édes szirup együttese, de nagyon finom, érdemes megkóstolni.

                                           forrás: Wikipédia

Egy különleges desszert a Kahramanmaraş városából származó dondurma: kecsketejből készült fagylalt. A színe logikus módon fehér, állagra pedig jóval keményebb, mint a "normális" fagylaltok, sokkal inkább jégkrémre hasonlít. Mivel nem ízesítik, nem túl meglepő módon tej íze van, szerintem egyáltalán nem rossz, de nem lesz a kedvenc fagyim, az is biztos.

                                                                              saját kép                                                    

A városokban egyébként egymást érik a cukrászdák és édességboltok. A legtöbb kirakatban a csábító kinézetű sütiremekművek mellett legalább ugyanolyan hátborzongatóan fura katica- és/vagy süntortákat lehet kapni. Itthon is jól ismert édesség a mézédes halva, egy másik elterjedt édesség pedig a cevizli zselészerű anyagba dermedt dió). De a boltokban sem kell attól félni, hogy túl kicsi a választék: ugyan az itthon széles körben elterjedt márkák nem annyira ismertek, ezért viszont bőségesen kárpótol a cukorkák és a különböző krémekkel töltött kekszek széles választéka, illetve a fantasztikusan finom pisztáciás csoki. Bocsánat, kissé elfogult vagyok...

Összefoglalva annyit tudnék mondani: bár Törökországban közel sem tetszett minden, amit láttam, hallottam, tapasztaltam, az édességeikkel engem meg lehet venni kilóra.

Lezárásként pedig ismét csak szeretném kiemelni, hogy amiről most írtam, az a török konyhának egy nagyon vékonyka, önkényesen kiválasztott szelete, mind a három kategóriáról (italok, ételek, édességek) nemhogy oldalakat, de könyveket lehetne írni. De talán segítenek egy kicsit jobb képet nyújtani a Törökországról nem sokat tudó, ámde érdeklődő emberek számára.

Ha érdekelnek törökországi kalandjaim, itt olvashatsz róluk bővebben: www.utonesutfelen.blogspot.hu
 

Lipka Borbála