Vannak olyan könyvek, amelyek (néha csak íratlanul) az „alapmű” mintapéldájának számítanak, mégis addig kerülik el az ártatlan olvasó figyelmét, amíg csak lehet.

Aztán az ártatlan olvasó egyetemi órákon találja magát, ahol a lelkes filológus oktatók örömmel utalgatnak arra a bizonyos könyvre, annak mindenféle apró részletére, karakterére és epizódjára, mint kézenfekvő viszonyítási pontra. És akkor szerencsétlen ártatlan olvasó ott ül rezignáltan: nem lehet olyan kulturálatlan tahó, hogy egy ilyen evidencia felett így elsiklott a figyelme, hát szalad is fejvesztve a könyvtárba-könyvesboltba, hogy ezt a mérhetetlen hiányt rögvest pótolja.

A rózsa neve volt olyan pofátlan, hogy ilyen kerülőutakon került hozzám. Csak azért, hogy átéljem azt a feledhetetlen érzést, amikor a rendkívül intenzív olvasás után a kötetet becsukva az ember legszívesebben egy jól kimért atyai pofonnal ajándékozná önmagát a késésért.

Sokan megmondták már, de igen, mondjuk ki megint: briliáns ez az Eco. Mert itt minden van, sok finom réteg, amit egy ültő helyünkben felfalhatunk, vagy akár elbámészkodva, komótosan is csócsálgathatunk.

Mert van-e annál szebb írás, amiben a befogadó egyszerre lehet naiv, pusztán szórakozni vágyó olvasó és elvetemült, latin kifejezésektől és magvas tézisektől megrészegülő filosz? Rettentő izgalmas önmagunkon is figyelni a két pozíció ádáz harcát. Legyen az főhős Baskerville-i Vilmosunk nevelő célzatú gondolatfolyama, a szerzetesekkel folytatott okos vitáinak bármelyike vagy maga a nyomolvasás - miközben a tudásszomjas olvasó-én sűrűn bólogat a szemiotika, a nyelvelmélet vagy a történelmi fejtegetések hálójának bűvöletében, a mezei olvasó-én szeme csak rohan a sorokon, hogy választ kapjon az örök kérdésre: mégis ki a gyilkos?

Így ha nagyon kategóriák közé kellene szorítani a regényt, csak annyit mondanék: bölcsészkrimi. Valamiféle új példa a „játszva tanulni” jegyében, gyógyír az időhiányban szenvedők lelkiismeretének, hogy ezzel a könyvvel bizony látszólag okosodni is lehet, nemcsak az időt elütni. Ugyanis az egyik kulcspont a plasztikusság és a hitelesség. Ahogy narrátorunkkal és mesterével, az exinkvizítor ferences Vilmossal mint középkori detektívvel baktatunk felfelé a kolostorhoz (és nem mellesleg rögtön megoldódik az első rejtély a voltaire-i eltűnt ló nyomainak helyes értelmezésével), nem akadhat kétségünk. Itt a kolostor minden téglája, a könyvtári köteteken gyűlő minden porszem és a szerzetesek közötti csavaros viszonyok mindegyike ott és úgy van, ahogy azt Eco mondja. Mit neki fikció, amikor ilyen hivalkodástól mentes, precíz, mégis abszolút élő stílusban rögzíti a tájat és a szituációkat. Még az esetlegesen vitatható pontokban is felesleges kételkedni, mert ha nem is a valóságról, de annak tökéletes látszatáról beszélünk. Bűverejűek ugyanis az anekdoták az eretnekmozgalmakról, a cseles építészeti struktúrákról, az elveszett Arisztotelész-töredékről vagy a gyógynövények hatóanyagairól. Működik, sőt perverz mód élvezetes is minden részlet, még ha a szerző a Széljegyzetekben azt is állítja, hogy a felvezető első száz oldal afféle kihívás az olvasóknak – aki azt túléli, annak már nyert ügye van. Kérem szépen, miféle kihívás, ajándék volt az is.

És a pontot az i-re csak az teszi fel igazán, amikor a (néhol torzító) tükörbe nézve fel kell újra ismernünk, hogy ez a könyv önmagáról, a könyvről mint olyanról suttog, beszél és okít, rajta keresztül pedig a némileg tudathasadt, akár kettős pozícióból közelítő olvasóról is. Azok a „pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek” párhuzamosan formálják a kezdetektől az irodalmat és az irodalom közönségét, bármilyen prosztó is manapság ilyen kijelentéseket tenni. Szerencsére ez a bizonyos 700 oldal nem kijelentő mód, hanem mese. Ráadásul egy jól megírt, sőt okos mese. Az ilyesmik felett pedig kár csak úgy elsiklani.

Umberto Eco: A rózsa neve, Európa, 2012

via BárkaOnline