Sok ember számára Izland egy kisebb fehér folt Európa térképén. Most őszintén, ti mit tudtok róla? Azon kívül, hogy messze északon fekszik, fogvacogtató hideg van egész télen és vikingek leszármazottai élnek ott? Fogadjunk, hogy azt sem tudtátok, hogy az egyik geotermikus energiával fűtött üvegházban banánt termelnek, vagy hogy az egyik nemzeti étel a rothasztott cápa. A skandináv krimik évek óta tartó töretlen népszerűsége miatt egy-két izlandi szerzemény hazánkban is felkerült az elismert művek listájára, de van élet a krimiken túl is!

Izlandon rengeteg író van - minden tizedik izlandinak jelent már meg könyve (a szigeten mintegy 300 000-en laknak). Ez elsőre elég megdöbbentőnek látszik, de valójában talán nem olyan meglepő, ha belegondolunk, hogy az internet előtti időkben a féléves északi éjszakában nem sok szórakozási lehetőségük akadt az embereknek. Annyira komolyan veszik az írást, hogy még külön mondásuk is van rá: ad ganga med bok I maganum, vagyis mindenkinek van egy könyv a gyomrában. Ha pedig ott van, akkor már csak papírra kell vetni, és már ki is lehet adni! Ez azt is jelzi, hogy az ország jelentős irodalmi múltra tekint vissza.

A hagyományos izlandi irodalom legismertebb (és leggyakoribb formája) a saga. A sagák gyakran hősköltemények, amelyek egy-egy régebbi korban élt király vagy nemzetségfő kalandjait mesélik el, de vannak olyanok is, amelyek egyszerűen egy-egy család történetét dolgozzák fel. Ezek közül a legismertebb a Völsunga saga, ami egyébként nemrégiben jelent meg magyarul a Corvina Kiadó Északi források - Fontes Boreales sorozatának első részeként. De ezen kívül is sok népszerű saga van forgalomban, mint például Vörös Erik sagája, Njáls saga, A grönlandiak sagája, Feröeriek sagája.

A modern izlandi irodalom sem szűkölködik kiváló alkotásokban. Egyik legismertebb szerzőjük Halldór Kiljan Laxness, aki 1955-ben kapott Nobel-díjat. Magyarul több könyve is elérhető, köztük Az éneklő hal, amely a századforduló utáni évek Izlandjára repíti az olvasót. Főhőse egy apátlan-anyátlan fiú, aki fogadott nagyszülei farmján tengeti életét. Az éneklő hal egy különös családtörténet, amelyen keresztül az olvasó megismerheti az 1900-as évek eleji izlandi falut, a halászok életét, és bepillantást nyerhet ezen skandináv nép észjárásának furcsaságaiba. Pörgős cselekményre nem érdemes számítani, viszont a történet nagyon megkapó, és kiváló kiindulópont az izlandi irodalommal való ismerkedéshez.

Az izlandiak évszázadokon keresztül be voltak zárva egy barátságtalan szigetre, ahol a természet minden eleme összeesküdött ellenük, és csak a legszívósabbak maradhattak életben. Ez a mindennapos küzdelem a természettel óhatatlanul begyűrűzött a kultúrába, az irodalomba is. Egy másik, hazánkban is viszonylag ismert szerző, Sjón mágikus realista regénye, A macskaróka is ezt az ember-természet küzdelmet dolgozza fel, behozva a képbe az izlandi mitológia egyik jellegzetes, vissza-visszatérő alakját, a macskarókát. A macskaróka egy kandúr és egy nőstény róka nászából született rosszindulatú teremtmény, aki képes az alakváltásra. A történetnek három szereplője van: a pap, a róka és a természet, és egyik kegyetlenebb, mint a másik. Gyorsan olvasható, a szöveg nem az átlag regényformátumban van megírva, minden egyes mondata tökéletesen a helyén, és olyan feszes a történet, hogy az ember visszafojtott lélegzettel kénytelen végigolvasni.

Ahogy már említettem, a természettel való mindennapos küzdelem erőteljesen begyűrűzött a kultúrába. Nemcsak az irodalomba, hanem a mitológiába is. Eddigi olvasmányaim alapján egy kezemen meg tudom számolni a jóindulatú mitológiai lényeket, és két kezemen azokat, amelyek nem feltétlenül rosszindulatúak. Az évszázados elzártság és az embert próbáló körülmények meglehetősen morbid mítoszokat és hiedelmeket szültek: az izlandiaknál például nem egy, hanem tizenhárom "Mikulás" van, akik valójában trollgyerekekből származtathatók (és amellett, hogy ajándékokat hoznak, mindegyikük az emberek különböző módon való bosszantására szakosodott). Házikedvencük a Yule macska, aki megeszi azokat a gyerekeket, akik karácsony előtt nem kapnak új ruhát. Vagy említhetném, hogy két különböző élőhalott-típust ismernek: az egyik szinte ártalmatlan, mezei zombi, míg a másik gyakorlatilag egy gonosz, alakváltó, nekromanta mágus. Az izlandi népmesék teli vannak kísértetekkel, rosszindulatú aprónépekkel, élőhalottakkal - olyannyira, hogy bizonyos mesék olvasásánál erőteljesen vonogattam a szemöldökömet, hogy ezt vajon komolyan gyerekeknek mesélik Izlandon?!

A mesékben és babonákban is tetten érhető a folyamatos küzdelem a természeti elemekkel: az emberek is hasonló kegyetlenséggel válaszolnak az éghajlat zordságára. Vagy legalábbis más magyarázatot nem tudok találni az olyan babonákra, mint például hogy a gém két lába szerencsét hoz, de csak akkor, ha a repülő madárról lövik el úgy, hogy életben marad. Vagy hogy érteni fogjuk a hollók nyelvét, ha egy, még élő hollóból kitépjük a szívét (és a nyelvünk alá tesszük). A sasszárnyból kitépett toll pedig tolvajlás ellen használatos, vagy ha erről csepegtetik a gyerek szájába a tejet, akkor eszesebb lesz a többieknél. Az egyik legmeghökkentőbb történet az volt, miszerint az első fókák a Mózest üldöző egyiptomi fáraóból és követőiből lettek. De persze hátborzongató elemekben sem volt hiány: voltak sírásó manók, illetve a történetek legalább 90 százalékában meghalt valaki, aki aztán általában visszatért kísérteni, és még valakit a sírba kergetett. Élőhalottakból Izlandon biztos nincs hiány! Ott van például Jórunn asszony, aki megtiltotta a lányának és az udvarlójának, hogy találkozzanak, aztán amikor kiderült, hogy mégis összejárnak, gutaütést kapott és meghalt. Aztán kikelt a sírból, hogy az udvarlót zaklassa, aki elköltözött. Ekkor Jórunn kisajátított magának egy dombot, és mindenkit zaklatott, aki csak arra járt, míg végül bosszút (?) tudott állni a legényen. Vagy ott van a lány, akit egy halott fiú ejtett teherbe, mivel életében nem kaphatta meg a szerelmét. Ja, és ki mondta, hogy a gender-témát mostanában találták ki?! A Szőrös pisztráng című mesében a férj lesz terhes, aki évekig kínozta a feleségét, miután az képtelen volt gyereket szülni neki…

Végezetül pedig: a fantasztikum kedvelőinek sem kell izlandi olvasmány nélkül maradniuk. Andri Snær Magnason meglehetősen vitatott értékelésű regénye, a magyarul 2012-ben megjelent LoveStar csak erős idegzetűeknek ajánlott, akik nem riadnak vissza az erősen provokatív közeljövőképektől. Én legegyszerűbben beteg izlandi disztópiaként tudnám összefoglalni a történetet, amiben egy megacég lassanként minden téren forradalmasítja az emberek életét: a marketing és a kommunikációs technológia fejlődése uralkodik. A reklámok egyre inkább személyre szabottak, az emberi kapcsolatok elvesztik az értelmüket, az embereknek lehetőségük van drótnélkülivé válni, azaz mindenféle felesleges kütyü nélkül felcsatlakozni az internetre. Aztán persze sorban az élet minden területe átalakul: a munka, a halál, és végül a szerelem. Ki akarna a földben nyugodni, amikor hullócsillagként is visszahullhat a földre? Ki akarná kísérletezéssel vesztegetni az időt, ha tudományosan kikalkulálhatják az igazi szerelmét? Nyilván senki. A magánélet többé nem létezik, és az emberek sokszor akaratuk ellenére is kénytelenek sodródni az árral. Nincs kilépés a fogyasztói társadalom ördögi köréből. De nem is akar senki kilépni. Ha mégis, akkor azt gyorsan meggyőzik arról, hogy mégsem. Mindent el lehet adni. És ha ez még nem lenne elég: ez az egész a legkülönösebb teremtéstörténet, amit valaha olvastam.

Magnason nemcsak a felnőtteket próbálja megbotránkoztatni: szintén a fogyasztói társadalom erőteljes
kritikájára épül A kékbolygó története, csak úgy tesz, mintha elsősorban gyerekeknek szólna. De  a borító megtévesztő: szülőknek ajánlott az előolvasás! A kékbolygón csak gyerekek élnek, akik egész nap
hancúroznak, játszanak és a pillangók vonulását csodálják. Egészen amíg űrhajóján meg nem érkezik Hahó Jónapot, aki egy látszólag ártalmatlan kompromisszumért cserébe csodás lehetőségeket kínál a gyerekeknek. A történetről sokkal többet spoilerezés nélkül nem igazán tudok elárulni, de azt még hozzátenném, hogy szerintem simán kötelezővé kéne tenni valamikor hatodik és nyolcadik között. Vagy legalábbis mindenképp a tanulók kezébe adnám, mielőtt leteszik az érettségit, és fokozottan elkezdik megtapasztalni a saját döntéseik következményeit (jobb esetben). Szóval ne tévesszen meg senkit a gyerekkönyvkinézet, ez bizony kőkemény társadalomkritika, csak éppen a gyerekek nyelvén megfogalmazva!

Aki tehát szeretne elkalandozni egy kicsit az angolszász és a magyar irodalom ismert területeiről, vagy szívesen olvasna valami kevésbé megszokottat, annak bátran ajánlom az izlandi történetek felfedezését!

Lipka Borbála