Nyáron találkoztam először Potozky László nevével, amikor egy vele készített interjút olvastam. Ennek hatására olvastam Éles című regényét, amelyet többféleképpen is értelmeznek, de legáltalánosabban az Y-generáció problémáit, életérzését megjelenítő írásnak tartják. A szerzőt erről és más értelmezési lehetőségekről, valamint általánosabban az írásról, az őt ért hatásokról kérdeztem.

Ki vagy mi inspirált az írásra? Nem konkrétan az Éles megírására értem a kérdést.

Sokáig nem igazán érdekelt az irodalom, rockzenész szerettem volna lenni, basszusgitároztam. Aztán ez a terv befuccsolt, bármennyit gyakoroltam, nem sikerült sosem zenekarba kerülnöm és színpadra állnom. Ez késő kamaszkoromban volt. Aztán érettségiztem, felkerültem Kolozsvárra egyetemre, tengtem-lengtem, átlevitáltam a mindennapokon. Egy év után viszont otthagytam a pszichológiát, és átmentem az újságírásra.

Tudósítóként kezdtem dolgozni a Szabadság napilapnál, és mivel úgy éreztem, ráférne a szókincsemre némi gyarapítás, elkezdtem regényeket olvasgatni. Szóval tisztán praktikus okból. Hamar rájöttem viszont, hogy nem is olyan rossz dolog ez a széppróza, és én is valami ilyesmit szeretnék csinálni, akkor végre mederbe terelhetném azokat a random mondatokat, szóömlenyeket, amiket részegen jegyzetelgettem a telefonomba, valahányszor hazafelé tántorogtam elsőéves egyetemistaként az éjszakában.

Amúgy Émile Zola Patkányfogója volt az a könyv, amire azt mondtam, na ez igen, én is valami ilyesmit szeretnék. Nagyon megfogott a mocskossága, a stílusa, az egész naturalizmus. És az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a periódusban éreztem életemben először úgy, hogy talán jó volna valamit kezdenem magammal, valami komolyba és értékelhetőbe belevágni. Többek közt ezért is láttam hozzá az íráshoz.

Zárójeles asszociatív megjegyzés, hogy én Günter Grass Patkánynője által szerettem bele (újra) a szépirodalomba. Na, persze az teljesen más, csak a patkányos címek kapcsán jutott eszembe.

Nem vagyok oda a patkányokért, viszont el kell ismernem, csodálatos állatok. Rendkívül intelligensek és a túlélőkészségük is bámulatos. Plusz rengeteg mindenben hasonlítanak az emberhez, ők a mi négy lábon járó, csatornákban bujkáló rokonaink.

Ezek szerint nem annyira tervezetten talált meg maga az írás, de abban, amit írsz, meg aktuálisan az Élesben az általad adott interjúk alapján (ahogyan most is említetted a pszichológia szakot vagy Zola írói stílusát) erőteljes a személyes hatás. Volt valami konkrét pillanat, amikor elhatároztad, hogy megírsz egy regényt, illetve egészen pontosan az Élest?

Mindig az volt az álmom, hogy egyszer regényt fogok írni, csak hát novellát nekem könnyebb, és ezzel gyakoroltam a prózaírást, meg aztán féltem is rendesen a nagyepikától, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én erre valaha képes leszek. A második novelláskötetem (Nappá lett lámpafény) után határoztam el, hogy akkor most már tényleg tartozom magamnak azzal, hogy regényt írjak. Volt is egy tervem, de nem tudtam, hol kezdjem el, komplikált dolog.

Ám eközben mindenféle impulzusok értek, amelyek az Éles felé taszigáltak, csak még nem tudtam róla. Például egy Andrzej Stasiuk-novella olvasása közben kitaláltam, hogy miről is szól ez az amúgy homályos és nehezen értelmezhető szöveg, aztán nem úgy lett. Gondoltam, annyira nem rossz az én fejemből kipattant koncepció sem, ezért félretettem, hogy majd írok belőle valamit. Ez volt az Éles egyik magja, a másikra pedig a Thököly úton találtam rá, amikor leszólított egy lány, akiről azonnal leesett, hogy egyetemista, aki alkalmanként prostitúcióból tartja fenn magát.

Az utolsó lökés pedig Csíkszeredában ért, egy július közepi délutánon egyszer csak elkezdtek felbuzogni bennem mindazok az életérzések, traumák, poénok, bulik, marhulások, amik egyetemista koromban estek meg velem. Akkor már sejtettem, hogy erre a „nosztalgiakeretre” fel fogok húzni valamilyen történetet, és később ez lett az Éles.

Fotó: Fülöp Máté / Kép forrása: hvg.hu 

A Stasiuk-novella címét meg tudod mondani?

Sajnos már nem emlékszem rá, nem nagyon jött be igazából az a kötet. Értékelem a stílusát, belátom, hogy profi író, és igazi széppróza, amit csinál, de nem az én zsánerem.

Nem tudom, ez megválaszolható-e, olyan-e, mint a tyúk és a tojás esete, de mégis mi volt meg előbb tisztán, a téma vagy a történet? Mert azért érintetted azt is, hogy az egyik hogyan alakult meg a másik, milyen hatások jöttek, de tulajdonképpen meg tudod ragadni, melyik lehetett előbb?

A téma. A történet írás közben alakult. Volt egy nagy cselekményhalmazom, kábé tudtam a kronológiát, de a munkafolyamat során jött létre a cselekményfolyam, nem terveztem előre, attól befrusztrálódtam volna, mert olyankor azt hiszem, hülye vagyok és inkompetens, ha nem tudok mindent előre.

Ezek szerint valahol Téged is izgatott, hogy tulajdonképpen mire fog ez az egész – mármint a történet – kifutni? Vagy azért ne ennyire elvontan gondoljuk el a dolgot, és nem az utolsó pillanatban dőlt el a vége?

Nem az utolsó pillanatban dőlt el a vége. Sőt, olyannyira nem, hogy szinte az elejétől fogva megvolt az utolsó mondat. Tudtam, hogy ezzel fogom lezárni a könyvet. Viszont azt szerettem volna, hogy valamennyire pozitív legyen a végkicsengés, igyekeztem úgy mozgatni a szálat, de mint utólag kiderült, ez nem sikerült. Csak a mocsár és a depresszió maradt, de mesterségesen változtatni már nem akartam ezen. Ha ez jött, ez jött.

Rendszerint az kerül elő a kötet kapcsán, hogy ez a regény az Y-generációról szól. Viszont egy tanárnő a középiskolámból felvetette, hogy jó, jó, lehet, hogy ez elvileg az, de neki egyáltalán nem – idézem – Y-os. „A rémületes szeparáltság regénye. A másokról és magunkról nem tudásé.” Mondhatjuk persze, hogy egy szöveg a megjelenésétől kezdve már önálló életet él, de azért engem mégis érdekel, mit gondolsz az ilyen értelmezési lehetőségről?

Tetszenek a tanárnő szavai, jólesik ezt olvasni. Nekem is fontos ez az olvasat, sőt talán fontosabb, mint az, hogy az Y-generáció regényének titulálják. Hisz ez a generáció, mint minden másik, nagyon rétegzett, és ez a könyv tényleg egy nagy létszámú, ám periférikus csoportról szól. A fenti megállapítás viszont igen, egyetemesebb, és írás közben tényleg az mozgatott, hogy elsősorban megírjam a kirekesztettség, az idegenségérzet és a kommunikációképtelenség problémáit, és csak utána foglalkozzam a generációm szociográfiájával.

Akkor mondhatjuk, hogy unod, hogy ennyire az Y-hoz kötik a regényt, vagy ez azért erős kifejezés?

Nem unom, megtisztelő, hogy vannak, akik generációs regénynek titulálják az Élest. Csak azt mondom, hogy nem a teljes Y-generációról szól. A rózsaszín világban élőkről, „a felső tízezerről”, azokról, akiknek nincsenek gondjaik, csak hogy újabbra cseréljék a régi iPhone-jukat, meg hogy eléggé kacsásan csücsörítsenek a szelfiken – na róluk nem szól, noha ők is ennek a korosztálynak a tagjai. Az ilyen emberek nem érdekelnek.

Mit gondolsz, mennyire van jelen az irodalomban az Y-generáció életérzése vagy akár általánosabban, utalva a korábbi válaszodra is, a kortárs létbizonytalanság ábrázolása? Gondolok itt akár magyar, akár világirodalomra is. Persze az adott generáció magában az irodalomban jelen van, hiszen írnak-írtok, de most mint ábrázolt jelenséget kérdezem.

Szerintem ez az irodalom egyik feladata: a létbizonytalanság ábrázolása, már ha létbizonytalanság alatt az életünk fölött lebegő, számtalan, akár filozofikus kérdőjelet értjük. Minden korban erről szól, nem csak most. Nincs olyan magyar vagy világirodalmi remek, aminek ne lenne egy ilyen, nem túl nehezen felfejthető olvasata. Ezért is nem érdekelnek különösebben például a lektűrök, mert nem találom meg bennük azt, ami pofán vág.

Mindezek alapján volt valami, amit üzenni akartál a regénnyel valakinek/valakiknek? Ha igen, kinek és mit? Van-e valami, amit most üzennél akárkinek – feltételezve, hogy az illető el is olvassa?

Konkrét üzenetet nem akartam megfogalmazni, csak megmutatni valamit, amit fontosnak tartok. Hogy talán érdemes lenne kicsit jobban odafigyelni erre a korosztályra, kicsit több empátiát tanúsítani iránta. Nem lerázni gyakran azzal, hogy ne rinyálj, nem a kommunizmusban nőttél fel, szabadság van. Szóval igen, ha mégis üzenhetnék valamit a könyv kapcsán, az az lenne, hogy ne legyen lefitymálva az úgynevezett Y-generáció. Se az idősebbek, se mi ne sajnáljuk le magunkat.

Ez nagyon szép zárómondat, mégis szeretnék feltenni egy bónuszkérdést: mi a kedvenc könyved? (Lehet több is.)

Világirodalomból például Günter Grass Bádogdobja, Camus-től A pestis, Orwell: 1984, Chuck Palahniuk: Harcosok klubja, Márquez: A pátriárka alkonya, Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák, Kerouac: Úton, Hrabal: Őfelsége pincére voltam.

Magyarok közül Bartis Attila: A nyugalom, Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából, Tar Sándor: Lassú teher.

Újabb megjelenések közül pedig, hogy kicsit hazabeszéljek: Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Szilasi László: A harmadik híd, Bartis Attila: A vége.

A legújabb kedvenc pedig, ami nagyon lenyűgözött, Danyi Zoltántól A dögeltakarító. Az idei Könyvhétre jelent meg a Magvetőnél, mindenkinek melegen ajánlom, aki vérprofi és csodaszép regényt akar olvasni.

Olti Dóra