MOTTÓ: Bumm, a fejbe!

Azóta el akartam olvasni Potozky László Éles című regényét, amióta először (volt több is) elolvastam a szerzővel készült interjút a nyár folyamán. Égen-földön próbáltam hozzájutni, de valamiért pechem volt, nem tudtam beszerezni. Egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy e-bookban megvegyem, amikor egy ismerősöm a legjobb szuperhőst is meghazudtoló módon megmentett: kiderült, neki megvan, és kölcsönadta. :)

A regény az Y-generációról szól. Mármint ezt állítja magáról, de baromira nem így van. Az Y-generáció egy olyan tagjáról szól, illetve kettőről, aki bárki más is lehetne ebből a generációból, mivel az életérzése annyira hozzánk tartozik, hogy képtelenség ennek hátat fordítani. Igen, T/1.-ben beszélek erről a bizonyos Y-generációról, amelyet "hivatalosan" az 1985–95 közt születettek jelentenek. Nos, én '95-ösként pofátlanul beleszámítom magam. Nem azért, mert különösebb ellenérzéseim volnának a Z-generációnak nevezett ifjúsággal szemben, hanem azért, mert életérzésben, gondolkodásban jobban tudom ide kapcsolni magamat.

Visszatérve a regényre tehát fontos leszögezni, hogy ezeket az eseményeket én egyáltalán nem gondolom, hogy szó szerint kellene értelmezni. Egy pillanatig sem éltem meg úgy a könyv világát, mint egy regénybeli valóságot, inkább egy társadalomrajznak, illetve generációrajznak éreztem, ami olyan hangulatokat villant fel, hogy a könyv olvasása során szinte végig másnaposnak éreztem magamat – pedig nem voltam az nyár óta –, sokszor pedig egyszerűen az érzések voltak olyanok, amelyeket kiváltott, hogy nem sokban tértek el az "alapbeállításaimtól". Engedjétek meg, hogy ezt egy hasonlattal magyarázzam: olyan ez, mintha az érzés, amelyet kivált, egy szín lenne, mondjuk a piros. A szerző olyan regényt írt, ami egy vak számára is teljesen egyértelművé teszi, milyen a piros szín. Én pedig, mint a hasonlat alapján egyszerre vak és látó, azaz egyszerre a generáció tagja és közben külső szemlélője is megerősíthetem, hogy remekül működik a szöveg.

Egyszerűen pofán vág. Ezt mondogattam tegnap, illetve ma éjjel, amikor befejeztem az amúgy gyakorlatilag egy ültő helyemben olvasott regényt. Azt éreztem utána, hogy alaposan megvertek, helyben hagytak. Ja meg persze a már említett másnaposságot. Nem akarom, hogy bárki azt higgye, ez a generáció egy nyavalygó, kényes, érzékeny társaság, akiknek semmi sem jó, még ha a segge alá rakják is a lakást, egyetemet, akkor is talál valamit, amin kesereghet. Szó sincs róla. Ezeket nem találják/találjuk, hanem a világból érzünk egy olyan nyomást, ami állandó tehetetlenségérzetet szül: valamit tenni kéne, de nincs meg rá az erőnk. Ráadásul a válság sokunk családját döntötte olyan sorba, hogy jó, ha a mai napig lassacskán sikerült talpra állnia, s miközben szüleink igyekeznek mindent megadni, folyamatos a belső kényszer, hogy minél előbb önállóvá váljunk, ami szembe kerül azzal a vággyal, hogy mindezt olyan szakmában tehessük, amit szeretünk.

Ismétlem, egy percig nem gondolom, hogy az "ipszilonoknak" rosszabb, mint más generációknak. Egyszerűen más. A világ változik, újabb és újabb problémák jelennek meg, ami újabb és újabb megoldásokat kíván az adott generációktól. A fentiek és még sok más az övék, a miénk. Fontos például még a Potozky által az interjúban is hangsúlyozott állandó bizonytalanság, ami olyan ellentétes kérdésekben fejezhető ki, mint pl. menni vagy maradni; most vagy később; naivitás vagy elővigyázatosság.

Mindenesetre egyértelműen jobban tudtam azonosulni a női karakterrel. Nemcsak azért, mert én is lány vagyok, hanem azért, mert sokkal több köze volt az általam megélt valósághoz, amelyet ez a generáció képvisel. Az állandó önképzavar, szeretethiány, önszeretethiány, szeretni akarás, tudásvágy stb.

Rég sírtam ennyire könyvön, és még sose sírtam azért könyvön, mert annyira igaz volt. Eddig általában meghatott, vagy azért, mert annyira szép vagy azért, mert annyira szomorú. De megismertem most már ezt is. Kevesen bírják, vagy véleményem szerint senki sem bírja, ha a nyers valóságot és az igazságot a képébe mondják. Szeretünk alapvetően a saját kis elképzelt valóságunkban élni, hitegetni magunkat, ameddig csak lehet, még ha amúgy teljesen tisztában is vagyunk az igazsággal – aztán a képembe vágta Potozky ezt a könyvet, én meg az egyik részén zokogtam. Szóval azt a részt még hatszor újraolvastam. Köszönöm, László!

Ui.: A mottót az olvasóktól kérem több szinten értelmezni – értsd az ütés regénybeli megjelenésére is! Érdekes, nem?

MOTTÓ: Bumm, a fejbe!

Olti Dóri