Kurt Vonnegut egy hazánkban viszonylag kevésbé ismert, de akik által ismert, azok által nagyon szeretett amerikai sci-fi-szerző. Kíváncsi voltam a felhajtás okára, ezért vettem a kezembe az egyik legjobbnak tartott regényét, Az ötös számú vágóhidat.

Nekem amúgy konkrétan egy másik író keltette fel a figyelmem Vonnegutra, Gavin Extence, akinek tavaly jelent meg magyarul Az univerzum és Alex Woods című zseniális debütáló regénye. Gavin bevallottan nagy Kurt Vonnegut-rajongó, olyannyira, hogy a szerző munkássága központi elem a könyvében. Ezek után nyilván kísértést éreztem, hogy olvassak tőle valamit én is.

Az ötös számú vágóhíd a szerző egyetlen életrajzi ihletésű regénye: Vonnegut gyalogos katonaként harcolt a II. Világháborúban, és német hadifogságba esett. Társaival együtt Drezda határába került egy vágóhídból átalakított fogolytáborba, és ott voltak akkor is, amikor a várost porig bombázták. A regény tulajdonképpen egy bevezetővel indít, ami arról szól, hogyan próbálja az író szavakba önteni életének legborzalmasabb és legértelmetlenebb élményét. Aztán elolvashatjuk magát a regényt is: Vonnegut a háborús élményeinek történetét megspékelte egy Billy Pilgrim nevű fiktív főszereplővel, aki ki tud esni az időből, majd életének egy másik pillanatában felébred újra, és akit a lánya esküvője után elrabolnak az űrlények, hogy egy Tralfamador nevű bolygón állatkertben mutogassák évekig.

Nem egészen vagyok megelégedve ezzel a könyvvel, kicsit többre számítottam. Bár két dologból, ha jól meggondolom, még túl sok is volt benne: Billy Pilgrimből meg Tralfamadorból. Az a benyomásom, hogy én sokkal jobban élveztem volna a regényt, ha jobban életrajzi lett volna. Az első húsz oldalt ugyanis, amikor az író volt az elbeszélő, imádtam, és a későbbiekben is nagyon tetszettek azok a beszúrások, amikor kiderült, hogy azok a dolgok, amiket Billy látott, megtörténtek a valóságban Kurt Vonneguttal is. Billy azonban egy teljesen apatikus lélek, és bár értem, hogy megtörte a háború, de már a háború előtt is bolond volt, és egyáltalán nem szerettem meg őt. Különösen csúcsteljesítménynek tartom, hogyan tudott folyamatosan ennyire érzelmileg közömbös lenni a családja iránt, egyetlen pillanatára nem emlékszem a regénynek, amikor bármiféle érzést mutatott volna a felesége vagy a gyerekei irányába, és az sem idegesítette különösebben, amikor őrültnek hitték.

Tralfamadorral és úgy általában a történet fantasztikus részével kapcsolatban meg az a benyomásom, hogy egy kicsit öncélú volt. Mintha Vonnegutnak viszketett volna a tenyere, hogy írjon már bele egy kis sci-fit ebbe a könyve is, elvégre ő sci-fi szerző vagy mi a halál… nem kellett volna, nekem egyáltalán nem hiányzott. Az egyetlen pillanat, amikor szerettem a Tralfamador-szálat, a végén volt, amikor Billy elment a könyvesboltba, bennem meg felötlött, hogy hátha ezt az egészet, amit átélt, lehet úgy is értelmezni, mint a főszereplőnél fellépett poszttraumás elmebaj egyik megnyilvánulását.

Azt viszont nem tagadhatom, hogy a téma releváns, és Vonnegutnak jó gondolatai vannak róla, legyen szó a háború borzalmáról vagy az idő valódi természetéről. Hiszen ha nem is járkálunk úgy fel-alá az életünkben, mint Billy, azt nem vitathatjuk, hogy a jelenünkben benne van a múltunk minden pillanata, és ezáltal a jelenünk is benne van a jövőnkben. Azért nem szeretném úgy átlátni az életemet, mint Billy, nem akarom tudni előre, hogyan alakulnak a dolgok, ha nem változtathatok semmin.

Akaratlanul is Joseph Hellerhez hasonlítottam a szerzőt, mert a stílusuk nagyon hasonló, de Heller számomra valahogy bátrabban őrült, személyesebb és érzelmekre sokkal inkább ható. Vonneguttal kapcsolatban egyelőre azt érzem, hogy megsorozott engem egy tár tölténnyel, de igazán egyik sem talált. De nem kell aggódni, fogunk mi még találkozni.

"– Tudja-e, mit szoktam mondani azoknak, akikről azt hallom, hogy háborúellenes könyvet írnak?
– Nem. Mit szokott mondani, Harrison Starr?
– Én erre azt mondom: „Miért nem ír helyette inkább egy gleccserellenes könyvet?”
Ezen, persze, azt értette, hogy mindig lesznek háborúk, s megakadályozni a háborúkat semmivel sem könnyebb feladat, mint feltartóztatni a gleccsereket. Ezt én is elhiszem."