Ha az ember már több éve kollégista, egyre könnyebben megy évkezdéskor a költözködés. Nem mintha az évekkel úgy okosodna az ember, hogy "na, erre és arra nem lesz szükség, nem cipelem porfogónak feleslegesen", épp ellenkezőleg. Egyre több a kütyü, a porfogó, a még-jó-lehet-valamire és persze sok olyasmi (mint a konyhai felszerelések legkülönbözőbb csodái), ami tényleg hasznos tud lenni. Szóval a bőröndök és a szatyrok szaporodnak évről évre - a cipekedésben segítő haverok, szülők, jóindulatú kollégistatársak legnagyobb örömére. Persze a még rutinosabbak haza se viszik a sok cuccot, inkább benn maradnak a nyáron, hogy csak pár szint (és dobozok tömkelege) válassza el a nyári rezidenciát a megszokott lakhelytől.

Lényeg a lényeg: az évek múlásával egyenes arányosságban nő a pakkok száma is. (Tisztelet a kivételnek. Nem tudom, kik vagytok és hogy csináljátok, de leborulok előttetek.) De szerencsére az a képességünk is egyre fejlettebb, hogy sokkal rövidebb idő alatt legyünk képesek a káoszból otthonos közeget teremteni. Egy-két virág, egy jó helyről lestrapált szőnyeg, pár poszter meg képeslap a falra, és máris olyan, mintha haza se mentünk volna a nyárra. Jó, a jegyzetek sora még nem húzza úgy a polcot, mint év végén, de majd fogja az is. Mindent csak a maga idejében.

Itt a második szinten is egyre nagyobb az élet. A pörgős pakolós zene összemosódik a porszívó hangjával, mindenki nyüzsög, kopácsol, zörög vagy legalább tétlenül áll a kipakolandó cuccok felett. Miközben az újoncok még most agyalhatnak azon, hova is kerüljön szög a falba és hogy mi is maradt otthon, mi már rég helyére pakoltunk mindent - csak hogy egy rögtönzött közös vacsora közben már az évadnyitó szintes palacsintapartit tervezgessük. Vagy hogy azzal szórakoztassuk szomszédainkat, hogy természetesen holnap reggel 8-kor kezdünk, amíg ők ráérnek délben beslattyogni az első kurzusukra. Szép is a káröröm, ugyebár.

Szóval végső soron a sok feleslegesnek ítélt dekoráció, bögre vagy kedvenc kispárna csak könnyebbé teszi azt, hogy egy délután alatt otthon érezzük magunkat. Nyilván semmi se lehet tökéletes (esetemben például nincs az a könyvmennyiség, ami egyszerre elég sok és még könnyen is szállítható, de dolgozom az ügyön). De ilyenkor csak kicsit oda kell figyelni a folyosó (vagy a plafon) nyüzsijére. Ha nyitva hagyod az ajtót, ha nem, biztos egymásnak adja a kilincset a többi kollégista - mert rég látott, mert valami kolis ügyet kell megbeszélni, mert kell egy kalapács vagy egy magas ember, aki eléri a függönykarnist (és aki nyilvánvalóan nem én vagyok a 155 centimmel) stb. És akkor jöjjön egy szentimentális esti gondolat: lehet, nem is (csak) az teszi otthonossá a szobát, hogy a saját ágyneműdben alszol vagy hogy fénysebességgel tudsz felapplikálni mindenféle dekorációt a falra. Hanem hogy itt van ez a nyüzsi - a "padló-plafon közösség", ahogy ez a szegedi dal is mondja. És ez a nyüzsi csak egyre jobb lesz a hét folyamán: körbevezetés, szintbulik, random társasozások és közös reggelik...

Azért nem rossz így kezdeni a negyedik (jesszumpepi!) eötvösös évemet.